Az, hogy valaki két ifjúsági regény után olyan izgalmas (természetesen felnőtteknek szóló) krimit ír, amelyik alatt beszakad az asztal, és amelyik annak ellenére lesz – csak úgy, mellékesen – egy család és egy ember széthullásának sebészi precizitású krónikája, hogy bevallottan nem akar a magasirodalom részéről picit lenézett krimi műfajánál többnek látszani, az még csupán a kezdet. A kötet végig izgalmas, letehetetlenül érdekfeszítő, szellemes, mély, elgondolkodtató, az olvasó könnyedén ráismer a saját problémáira is (remélhetőleg nem a gyilkosságok kivitelezésében), és választ is kap rájuk.
Az, hogy valakinek van egy kiváló novelláskötete, szintén jelzi, hogy ez a bizonyos valaki, azaz a szerző tud úgy írni, hogy az olvasó hanyatt essen tőle. Tud például így kezdeni egy regényt: „Megfigyeltem, hogy a házastársak éjszaka gyilkolják meg egymást.” (Nagyon hosszú időn keresztül az egyik legerősebb regénykezdő mondatnak Füst Milán A feleségem története című könyve első sorát találtam: „Hogy a feleségem megcsal, régen sejtettem.”) Egy regényt elkezdeni amúgy is a legnehezebb írói munka, tudjuk ezt jól Márquez óta, aki szerint „az első mondat afféle laboratórium lehet, amely már meghatározza a stílus, a szerkezet sok elemét, sőt még a könyv hosszát is”. Tud könnyedén, lazán és profin illeszkedni a hagyományba, sőt tudja tovább írni ezt a bizonyos hagyományt. Okos szöveg, filozófia is van benne, és a magasirodalom is lépten-nyomon megmutatja magát. Nézzék csak: „A vurstli mellett, a pékbódénál vettem egy perecet, a kockakőre pergettem róla a sót, és mohón falni kezdtem. A tészta kívül fénylő, roppanó sötétbarna volt, belül pedig fehér és puha, mintha két külön anyagból állt volna, melyek nem is tudtak egymás létezéséről.”
Az, hogy Molnár T. Eszter biológus, szintén jelentős tényező, ugyanis a regényben fontos részek játszódnak kutatólaboratóriumban, és nem árt, ha ezt a világot a szerző belülről, professzionális igényességgel ismeri – a kötet ebből a szempontból sem okoz csalódást, tökéletes arányban keveredik benne a még elviselhető mennyiségű tudományosság a szórakoztatással és izgalommal.
Az, hogy a szerző Németországban él, ugyancsak nem elhanyagolható, ugyanis a könyv ott játszódik, Heidelberg városában, és az író olyan hely-, viszony- és társadalomismeretről tesz tanúbizonyságot, amely megérdemli az elismerést. Mindent tud nemcsak a módos középosztálybeli polgárok életéről, viszonyairól, vágyairól és aggodalmairól (a megcsalás, a szeretőtartás ijesztő gyakorlatának tűpontos rajzáról már nem is beszélek), hanem – széles látókörének hála – befogja az egész német (és tágabb értelemben az egész európai) társadalmat.
Mindezeket fel tudtuk fejteni az életrajzi adatok alapján, mindezekre reflektálni lehetett. De van még valami ebben a könyvben, ami a plusz, ami a nagy művek sajátja: szerves, fonódó, bölcs tudás az életről, minden megmutatásának a képessége, arányérzék, írástudás, szerkezeti felépítés, szóval minden olyasmi, ami egy klassz(ikus) irodalmi műbe kell. A címén kívül minden nagyon tetszik – a címe kicsit semmitmondó, tucatcím ahhoz képest, milyen erős történettel, szinte filozófiával állunk szemben. De még jó is, hogy nem tökéletes minden: így kicsit olyan esendő, mint a könyv hősei, és ettől életízű és életszagú az egész. Kívánhat-e (az olvasó) ember többet?
Molnár T. Eszter: Szabadesés. A Prae.hu – Palimpszeszt kiadása, Budapest, 2017.