Bizonyára többen vannak, akik egy-egy évforduló alkalmából újra előveszik azokat a műveket, amelyek számukra leginkább felidézik azt az alkotót, akire épp az adott időpont miatt is emlékezünk.
Tegnap volt Liszt Ferenc halálának 130. évfordulója. Azoknak, akik nemcsak zenehallgatással, hanem olvasással is emlékeznének a zongoraművészre és komponistára, ajánlom az Eötvös József Könyvkiadónál megjelent Liszt Ferenc utazásai a reformkori Magyarországon című kiadványt.
A könyv három tanulmányban és fontos dokumentumok – korabeli újságcikkek, versek, kották, műsorlapok, levelek – közreadásával mutatja be a géniusz itthoni megítélését, azt a világot és azt a rajongást, amely Magyarországon fogadta.
Dömötör Zsuzsa és Kovács Mária Liszt Ferenc magyarországi hangversenyei 1839–1840-ben című munkája alaposan feltárja a koncertrepertoár sajtóvisszhangját. Nyilvánvaló, hogy legnagyobb örömmel a korszak kutatói forgatnak egy ilyen precizitású tanulmányt, de a pusztán csak érdeklődő olvasó is talál benne olyan megdöbbenni valókat, mint például az, ahogyan a külföldi sajtó láttatja a magyar rajongókat. Igen, rajongókat, nincs ebben a szóban semmi túlzás, ma sem lehet ennél nagyobb lelkesedést látni, még ha egy világsztár érkezik is hozzánk, hogy egy stadionnyi tömeg előtt fellépjen: „Bécs, január 10. (Különleges tudósítás) – A magyaroknak honfitársuk, Liszt iránti fanatizmusa nem ismer határokat. Folyó hó 4-én kellett volna utolsó pesti hangversenyét adnia a művésznek.
A véget nem érő tapsot szokás szerint fogadta, de amikor eljátszott egy nemzeti indulót, a taps őrjöngő lelkesedésbe csapott át. Amikor kezdetét vette a szünet, Festetics gróf öt vagy hat díszes öltözetű mágnás kíséretében előlépett, és átadott a nemzet nevében egy rubinnal, türkizzel stb. gazdagon díszített kardot, amely nagyon hízelgő ajándék, de mégis különös a béke embere számára. (…) Aztán Festetics gróffal együtt kocsiba szállt, és a tömeg által eltorlaszolt utcák közepén több mint kétszáz fáklyavivő fiatalember kísérte, és előttük vonult egy katonazenekar. Néhányan ki akarták fogni a lovakat; de a józanabb tömeg ezt megakadályozta, azt kiáltva, amit megtettek a hitvány színésznőkért, az sértés lenne Liszttel szemben.”
Az orwelli disztópia előtti időben is mindent látott a Nagy Testvér, akiről tudható, hogy mindig is kitüntetett figyelemmel fordult a népszerű és híres emberek felé, így természetesen Liszt is fókuszba került. Mona Ilona Liszt Ferenc és a reformkor 1839–1840 című tanulmányában eddig ismeretlen dokumentumok közreadásával és történészi tisztánlátással tárja elénk a Lisztről szóló titkosrendőri jelentéseket, a művész nemessé avatására tett kísérleteket és a magyar zenekultúráért hozott áldozatait. Sziklavári Károly Liszt Ferenc Magyarországon 1846-ban című írása igazán emberarcúvá szelídíti a híres komponistát és az akkor még igen elmaradottnak ítélt országot. Elkísérhetjük a művészt a néha már-már járhatatlan vidéki utakon vivő utazásaiban, mellé ülhetünk a fényes lakomákon vagy a rendház és a templomok csöndjében, vele csodálhatjuk a cigánytábor zsivaját, táncait, zenéjét, a kastélyok pompáját és a virágokkal ékesített luxusgőzhajót.
A szép kiállítású könyv borítóját Kuwasseg-Martens az 1840-es években készült, A régi Vigadó Pesten című metszete díszíti, de sajnos, a kiadvány képanyaga nem hozza azt az egységes és magas színvonalat, amelyet a borító ígér, és amely az igényes tudományos munkákat megilletné.
Dömötör Zsuzsa–Kovács Mária– Mona Ilona–Sziklavári Károly: Liszt Ferenc utazásai a reformkori Magyarországon. Eötvös József Könyvkiadó, 2015.