A Rém rendes család Al Bundyja a bukott férfi – és hát minden férfi bukott, mindenki veszített el legalább egy, de inkább több álmot – csodás, isteni humorú apoteózisa, a Fekete Vipera áttéblábolása az angol történelmen pedig úgy tökéletes, ahogy van.
De most a Waczak Szállóról (álljon itt, és mostantól csak az angol címe: Fawlty Towers) szeretnék írni. Bevallom, a John Cleese rendezte és feleségével (meg még néhány elképesztően profi színésszel) együtt főszerepelte, mindössze 12 epizód terjedelmű minisorozat újbóli és sokadszori megnézésének a módját ugyanvalóst megadtam: először végignéztem a Monty Python-csoport Repülő Cirkuszának összes epizódját, és utána következett az a gyönyör, amelyet már számtalanszor megtapasztaltam, és még számtalanszor meg fogok, mert ez az öröm olyan, mint a szeretet (ti. soha el nem fogy) – a humor világának kvintesszenciáját jelentő 12 epizód szóról szóra és hangról hangra való kiélvezése. (Azt kell mondanom, hogy a Monty Python Repülő Cirkusza a Fawlty Towershöz képest nem elég sikerült alkotás – széttöredezik, egybefolyik, pedig az is olyan, hogy százezer kismadár százmillió év alatt nem tudna a csőrével annyi humorpatront elkoptatni, amennyi a cirkusz 45 epizódjában csuklóból előfordul.)
Nem is véletlen, hogy a Monty Python-csoport oszlopos tagja, John Cleese alkotása a Fawlty Towers (hibás tornyok, szó szerinti fordításban, ugyebár).
Mit mondhatnánk el róla?
Az unalmas tényeket (hogy egy valódi, a vendégekkel goromba, de a hatalmasságokkal túlságosan nyájas hoteltulajdonos adta a mintát; hogy a stáb a műsor minden egyes percén legalább egy órán keresztül dolgozott az előmunkálatok során; hogy talán létezik egy tizenharmadik, be nem mutatott és valahol kallódó epizódja, amelyet rajongók ezrei keresnek égő szemekkel; hogy Martin Scorsese – sok millió másik emberrel egyetemben – a sorozat nagy rajongója; hogy a gügye vendégmunkást, Manuelt alakító Andrew Sachs szinte meghalt, amikor az egyik jelenetben John Cleese, nyilván a nagyobb színészi hitel kedvéért fejbe vágta egy serpenyővel) ismételhetnénk, amelyeket a Wikipedián és az Internet Movie Database-en is megtalál a kíváncsi olvasó?
Megpróbálhatnánk felidézni a poénjait? Az szinte lehetetlen. Én aztán tudom, mennyi verítékes agymunka kitalálni egy vékony kis poént (már persze ha azt akarjuk, hogy spontánnak és könnyen kitaláltnak hasson szegény), de miként lehetett kitalálni ennyi poént?! Hogy tulajdonképpen minden percre jut egy. Hogy az első gigapoén a legelső epizód 54. másodpercében (a főcímdalt is beleértve!) hangzik el (na ez az, ami tényleg ún. lefordíthatatlan szójáték: „Manuel – mondja a szolgáltatásait meg a vaját igencsak szűkön mérő szállodatulajdonos az angol nyelvet az istennek elsajátítani nem képes mindenesnek –, there is too much butter on those trays…” Mire Manuel: „Qué?” Mr. Fawlty, immár mérgesen: „There’s too much butter on those trays!” Manuel felderült arccal, hogy végre érti, mit akarnak itt vele megbeszélni: „No, no senor! No »on those trays«! Uno! Dos! Tres! Uno! Dos! Tres!”), és olyanok követik, mint amikor a harcias természetű feleség, Sybill indulás előtt morcosan eltöpreng: „Mindent elraktam, vajon?” Mire Mr. Fawlty (én már csak így hívom): „Retikül… bokszer… rugós kés…”; aztán amikor Mr. Fawlty a németekkel vitatkozik, akik dühösen kikérik maguknak, hogy társalgási téma gyanánt felhozta a második világháborút: „Ne beszéljen többet a háborúról!” – így a vendégek. „De hát maguk kezdték!” – így Mr. Fawlty. „Nem igaz!” – kiabálják a vendégek, mert ők a beszélgetésre gondolnak. „De igen! Lerohanták Lengyelországot!” – tromfol rájuk Mr. Fawlty, aki viszont Lengyelország lerohanására gondol… vagy amikor Manuel néhány percre hoteltulajdonossá válik, és olyan dolgok történnek, hogy szék nem marad szárazon.
Ajánlhatnánk a kedves olvasó figyelmébe egy-két epizódot? Hiszen nyilván látta már mindet, nyilván ugyanolyan sokszor, mint én, de az első évad második részének (A kőművesek) vagy a második évad második részének (A pszichiáter) megnézésére újra felszólítanánk önöket, igen nagy tisztelettel és szeretettel. (Én magam legszívesebben minden morcos embert arra kényszerítenék, hogy leüljön és megnézzen egy epizódot. A morc elmúlna, az ember pedig egész nap a kezem csókolgatná hálából.)
Megpróbálhatnánk – okosakat vagy nagyot mondva – megfejteni, mitől zseniális? Attól, ahogy a sznob Mr. Fawlty affektálva kiejti a francia szót: Nátühhélmann! Attól, hogy ez a tökéletes komédia, melynek alapösszetevői: kiváló színészek, zseniális szövegek, frappáns helyzetkomikum, feszes történetívek, a bonyodalom epizódonként kimaxolva, szintén tökélyen. Minden karakter időtlen és száz százalékban eltalált. A humor forrása (általában is) mindig a félreértés és az aljasság (pláne, ha meghiúsul). Továbbá kijelenthetjük, hogy a túlzásba vitt aggodalmaskodás és pánikolás (Mr. Fawlty alaptermészete) káros az egészségre – az utána obligát módon következő intenzív és megalázkodó bocsánatkérés pedig az önértékelésre. Látjuk, amint a szegény hős még az utolsó utáni csődpillanatban is feltalálja magát, vagyis próbálja megmagyarázni a teljesen reménytelen helyzetet, amibe keveredett. És ez a küzdelem (vö. „ember: küzdj és bízva bízzál!”) egyszerre emberi és isteni attribútum.
De tudják, mit? Rajongó vagyok – mit érdekelne engem a humorelmélet maga?
Azt azért még el kell mondanom, mennyire meg nem haladhatóan szimpatikus (számomra), hogy valaki(k) nem akart(ak) a 12 epizódnyi tökéletes gyöngyszem után még tíz évadnyi bőrt lehúzni erről a humorkígyóról, hanem dicsőségük teljében abbahagyták, és azóta senki sem tette, tehette rá avatatlan és illetéktelen kezét.
Én ezt a sorozatot – úgy is, mint angoltanár – több felnőtt-, illetve gyerekcsoportommal végignéztem, lehetőleg angolul, mert a magyar szinkron borzalmas. És a harmadikos kisdiáktól a nyugdíj előtt álló nagymamáig mindenki imádta. (Az a kevés, aki nem, már rég halott, de pszt!) Immár nekik is az életük – egyik – értelme. Legszívesebben azt mondanám önöknek: nézzük meg együtt, de legalább tízszer! (Két díszdobozos kiadásom van, hogy ha az egyik elkopik, még mindig legyen a másik, for safety reasons.)
De miért is rajongtam itt sok flekken keresztül? Azért, kérem, mert ma negyven éve, 1975. szeptember 19-én került először adásba a BBC2-n a Fawlty Towers. És én – Mr. Fawltyval ellentétben – (néha) szeretem, ha embertársaim boldogok, és szívesen ajánlok mesterműveket a figyelmükbe. Boldog szülinapot, minden idők legkiválóbb komédiasorozata!