Ezeket persze elhallgatni sem ildomos, de ezek mégis puszta adatok csupán, amelyek ráadásul valamiféle rossz értelemben vett provincializmust is hordoznak. Egyrészt a karikatúra műfaja miatt, amely mintha a nagy és dicső képzőművészet távoli és épphogy megtűrt rokona lenne, mint a szent előadó-művészet esetében a cirkuszi és bűvészmutatványok. Igen, ezek az előítéleteink a műfajjal szemben: hogy ez is művészet persze, de olyan, amit bárki megért, ráadásul az utca embere talán felszabadultabban is vigyorodik el, mint a hivatásos ítész, hiszen a karikatúrák között mégsem lehet eltartott kisujjal, ajakbiggyesztve szakérteni, mert ezeket a műveket nem kell magyarázni senkinek. Mert érthetőek. Mert szerethetőek. Mert igazak.
Megkerülhetetlen az erdélyi magyar jelző is, pedig ez a kiállítás nem valamiféle lobogó, hogy lám, a kisebbségi létbe vetettek is milyen nagyszerű dolgokat hoznak létre, hanem remek lehetőség arra, hogy belülről – egy bennszülött szemével – lássa a látogató egy határon túli gondolkodó ember reflexióit arra a valóságra, amely kívülről és távolról csupán küzdelmekkel teljes. Könczey Elemér – mint írtuk – több mint másfél évtizede publikál egy napilapban, azaz naponta megfogalmaz és képpé egyszerűsít valamit. Valamit, ami éppen akkor érdekes – gyakran az adott lapszám valamely hírére reflektál, eseményekre, jelenségekre, amelyek beszédtémák a médiában és a közértben egyaránt, vagy egyszerűen csak az emberi gyarlóságon mosolyog, hogy milyen is egy-egy párkapcsolat, egy-egy magány, egy-egy lelkesedés.
Tehát nyomokban felfedezhető itt a fityisz, amit a tévéképernyő előtt ülve az egyszeri ember néha beint a törvényhozó honatyáknak vagy a zsörtölődő párjának, a látó ember kaján vigyora a képernyő előtt tespedő, manipulálható nézőkön, a lájkkunyeráló, húdefontos és húdeszépvagyok telefonfüggőknek kiosztott részvétteli buksisimogatás, illetve a nagy erdélyi küzdelmek szelíd iróniája székely zászlókkal és góbé-agyafúrtsággal. Ezzel egy időben pedig épp ez a fityisz, ez a kaján vigyor, ez a buksisimogatás és szelíd irónia az, ami kiemeli ezeket a képeket a provinciális sekélyességből, hiszen általuk az a valóság rajzolódik ki, ami túlmutat a hétköznapi dohogásokon. Nemcsak a figurák és a vonalak milyensége árulkodik arról, hogy ez bizony egy Könczey-karikatúra, hanem az is sajátos, ahogy ez az ember megbocsát(hat)óan nevet rajtunk nap mint nap.