Az ember tragédiáját, mióta megírták, át is írják. Valószínűleg megnyerné a legtöbbet átírt magyar dráma címéért indított versenyt.
Az ember tragédiája 1883-as ősbemutatójának évfordulója, a magyar dráma napja van szerdán. A magyar drámaíróknak nincs napja, nyilván, akik a napokat osztják, úgy vélik, a dráma azonos a drámaíróval. Magam is így véltem, míg nem írtam drámát. A magyar rendezőknek meg eleve nem kell nap, minden nap az ő napjuk, mivel ma hazánkban – és a világon – kevés kivételtől eltekintve úgynevezett rendezői színház működik.
Vagyis mindenről a rendező mondja ki a döntő szót. Természetesen vannak demokratikus rendezők (akik persze nem demokratikusak, hiszen demokratikus színház nincs, ha mégis, akkor elbúcsúzhatnak nézőiktől), akik igenis döntéshelyzetbe hoznak tervezőt, színészt, horribile dictu írót, amitől azok megijednek, és igyekeznek kitalálni, mit akar tőlük a rendező, hogy a következő évadban is velük dolgozzon, különben annyi a lízingelt albérletnek.
Drámát írni amúgy jó. Jobb, mint epikát, minek esetében hosszú évek telhetnek el az érdemi közönségreakcióig. A lírát meg úgyis elmondjuk kínunkban a kocsmában, a reakciók itt a legegyértelműbbek: ha jó a vers, a szerző berúg, bár pénzéhez nem nyúlt. Manapság persze a virtuális kocsma dívik, fene érti, hiába kattintok az ötvenedik lájkra, nem gyön bor a nyomtatóból.
Ám a drámaírás! Ha az ember drámaíró, és még életben van, és nem szupersztár, hanem, teszem azt, megrendelésre ír drámát, akkor átélheti a reakcióknak azt a közvetlen fajtáját, mikor tucatnyi beszédhibás színész próbálja fintorogva értelmezni mondatait az első olvasópróbán, a rendező hallgatólagos toleranciája mellett, miszerint szegény színész úgyis hülye, nem kell hogy értse, csak át tudja élni. (Itt nyílvánvalóan a sértett és kicsinyes drámaíró alaptalan szóbeszédre hivatkozva túloz és általánosít.)
Természetesen a drámaírónak nem szabad az első olvasópróbán megsértődni és hátat fordítani a dicső pályának, érdemes megvárnia a premiert, mikor a színész a közönségtől (s a kritikától) való félelmében végre normálisan mondja a mondatokat. Már ami maradt belőlük, elvégre a rendezői színház, a projektalapú gondolkodás és a közösségi munka a színházban többnyire azt jelenti, hogy a szerző szállítja a nyersanyagot – nem élete főművét, nem új Bibliát, nem ám –, amit aztán lehet ízekre szedni, boncolgatni, kéjesen húzogatni. Főleg, ha adott társulatban még dramaturg is van, aki rosszabb esetben életében egy sort le nem írt, ám kisujjában a drámatörténet, ezért szerencsétlen író minden sora után hozzá tudja fűzni: ez tiszta Beckett!
Még rosszabb esetben a dramaturg is író akar lenni – akkor aztán jaj a drámaírónak! A dramaturg ez esetben mindent megtesz, hogy saját drámáját írja meg szegény írónk szövegkorpuszán keresztül, mert a dramaturgnak a dráma csak szöveg, a Christi csak Corpus (vagy még az se). Ő ugyanis megtanulja a dramaturgiskolában, ami a drámát teszi: jelenetenként egy drámai alaphelyzet, konfliktus, fordulat. Mikor három oldalt átlapozva még mindig nem látja, hogy a főhős gázmaszkban erőszakolja az untermannt, fölsikolt benne a szakmai öntudat a fordulatot hiányolván.
A drámaíró meg azt kívánja, bárcsak inkább holtában okozna annyi gondot a dramaturgoknak, mint Madách. Mert higgyék el nekem, élők és holtak: sírunkban forogni még mindig jobb, mint amikor olvasópróba címén elevenen forgatnak minket.