– Művészeti menedzserként hogyan került kapcsolatba Balog Zoltánnal?
– A Budapesti Operettszínház főigazgatójaként alakult ki közöttünk egy olyan személyes kapcsolat, hogy a miniszter úr jelölt engem a színházművészeti bizottságba, ahol megoldottam néhány, addig problémás kérdést, így egyre több feladatot bízott rám, és végül meglepő módon felkért az NKA alelnöki posztjára.
– Nem félt a kihívástól?
– Olyan nagy kihívásnak éreztem és a bizalmát olyan megtisztelőnek, hogy bár féltem, hogy sok lesz, nem mondtam nemet. De az még hozzátartozik az elmúlt egy évhez, hogy akkor még nem tudtam: 2017. november 3-tól egyedül fogom vezetni az operettszínházat, intenzív sajtóérdeklődést és egyedülálló színházetikai problémát kezelve, magánéleti krízissel súlyosbítva, hiszen egykori barátomról volt szó. Amikor az alelnökséget elvállaltam, a színházban még minden rendben volt, és nem egyedül végeztem a vezetői teendőket.
Fotó: Bach Máté
– Ez lenne a lemondásának hátterében?
– Az elmúlt tíz hónap olyan nehéz volt az életemben, olyan napi kihívásokkal, hogy minden feladatomnak megfeleljek és pszichésen is bírjam a terhelést, hogy én már korábban elhatároztam, hogy ezt a két feladatkört együtt nem szeretném vállalni. Találkozásom Kásler Miklós miniszter úrral ebben megerősített. Ahogy a közleményemben is benne volt, az NKA alelnöke a mindenkori kulturális miniszter „keze alá kell dolgozzon”, ez egy bizalmi állás. És én azt gondolom, hogy egy ilyen helyzetben teljesen természetes, hogy az ember felajánlja a lemondását, bármeddig is szól a mandátuma.
– És meddig szólt a mandátuma? A miniszter úr nyilatkozatából, amelyben előrevetítette, hogy változás várható a kulturális alap élén, úgy tűnt, mintha mostanában járna le.
– A megbízatásom 2021-ig szólt. A félreértésre az adhatott okot, hogy miniszter úrral már korábban megbeszéltem, hogy lemondok, viszont ezt egy időben terveztem bejelenteni azzal, hogy az operettszínház 2019-ben lejáró főigazgatói posztjára benyújtom a pályázatomat.
– Van összefüggés a két döntése között?
– Arra gondoltam, hogy elsősorban és kifejezetten a társulat, de az én személyes ambícióim miatt is, ha ismét bizalmat kapok, akkor megmutathatom, hogy egyedül is sikerre tudom vinni a Budapesti Operettszínházat egy művészeti tanáccsal. Ezenkívül pár éve van szerencsém a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen és a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen is tanítani, ahol egy PhD-dolgozatot is készítek a színházmenedzsmentről, amit most félbehagytam, mert az már egyáltalán nem fért bele. Mindkét intézményből érkezett felkérés a következő tanévre, és az idő is lejár, hogy a doktorimat befejezzem.
– Az elődei az NKA alelnöki posztján általában egyfajta kultúrideológiát közvetítettek, ön viszont kulturális menedzser. Nem érezte magát kakukktojásnak?
– Remélem, hogy az én tevékenységemből is összeáll majd egy látásmód, de az tény, hogy mindig a következő feladat megoldására koncentrálok. Ezenkívül egész életemben probléma volt, az óvodától a néptánccsoportig, hogy nem tudok klikkekben részt venni. Nem tudok azzal mit kezdeni, ha valaki meg akarja nekem mondani, hogy kit szeressek és kit nem. Én ezt alanyi jogon döntöm el, nem befolyásol, hogy ki mit mond, és ez egyre jobban erősödik, az eredmény pedig az, hogy egyik klikk sem érez a magáénak.
– Mi volt a legnagyobb feladata?
– Komoly szervezési munkát igényelt az NKA beolvasztása az Emberi Erőforrás Támogatáskezelőbe, az Emetbe, amikor született egy kormányzati döntés a háttérintézmények összevonására, és az, hogy a pályázati folyamatot menedzserként megpróbáljam kicsit lerövidíteni. Ezenkívül arra jöttem rá, hogy vannak olyan határterületek, például az összművészeti lapok vagy a képzőművészeti albumok, amelyek két kollégium közé esnek tematikában, ezért elindítottam egy összefogást a kollégiumok között.
– Mikor köszön el a kulturális alaptól?
– Idén lesz 25 éves az NKA, és ebből az alkalomból a kollégáimmal kitaláltunk egy 25 napos fesztivált, amelyik szeptember 23-án indul a Müpában és október 17-én zárul a Várkert Bazárban, az ebben a színházi évadban 25. életévüket betöltő fiatal művészek részvételével. A két dátum között minden kollégium bemutatkozik. A jelenlegi tervek szerint ezt a fesztivált végigviszem, és az alatt az alelnöki feladataimat is ellátom. Nekem első helyen van a szervezet működőképessége, tehát ha úgy alakul, hogy tovább kell maradnom, azt is vállalom, illetve az utódomnak a segítését is, ezt beszéltük meg a miniszter úrral.
– Ön szerint minek alapján kellene eldönteni egy kulturális termék támogatását?
– Sokat gondolkodtam ezen, hogy mit is kellene figyelembe venni a kultúra értékelésénél, finanszírozásánál. Szerintem egy kulturális produktumnak három mércéje lehet. Az első a szakmai színvonal, ami nem kéne, hogy szubjektív legyen, ezért „szakmai”. Azután következik az „ízlésfaktor”, hogy tetszik-e a véleményalkotónak, és a harmadik, hogy van-e üzenete, illetve hogy milyen üzenetet közvetít. Tehát el kell dönteni, hogy akarunk-e olyan kulturális terméket támogatni, aminek mondjuk az üzenete megfelelő, de az ízlése vagy a szakmai színvonala nem vállalható. Ennek a hármas mércének a mentén rendet lehetne rakni a fejekben; ha egy hibádzik, esetleg elfogadható, viszont ha kettő, akkor már szerintem baj van.
– A Pentaton ügynökséget tizennyolc évig vezette, ezalatt nemcsak Miklósa Erika és Érdi Tamás koncertjeit menedzselte, hanem állami megrendeléseket is teljesített: a Millenáris és a Budapesti Tavaszi Fesztivál programjait bonyolította le. Hogyan került a magánszférából az operettszínház élére, éppen amikor az állam átvette az intézményt?
– Egy jó művészeti menedzsment úgy működik igazán jól, ha az ember beleszól érdemi dolgokba. A belföldi és a külföldi forgalmazás miatt eléggé belefolytam az operettszínház mindennapjaiba: repertoárkialakításba, sztárépítésbe. 2014-ben az intézmény az államhoz került, és a vezetői ciklus alatt öregségi korhatárt elérő ember csak engedéllyel lehet igazgató, ezt viszont nagyon nehéz megkapni, ráadásul nagyon nagy lett az intézmény is, ezért úgy döntöttünk, hogy én pályázom meg a főigazgatói pozíciót, és Kerényi Miklós Gábor pedig mint művészeti vezető lesz mellettem.
– Mi volt a személyes motivációja?
– Ha nem akarok magamnak hazudni, az az igazság, hogy akkor már rengeteg projektben voltam úgymond második ember, és engem izgatott, hogy első számú vezetőként vajon helyt tudok-e állni.
– Melyek azok az eredmények, amelyekre büszke mint operettszínházi főigazgató?
– Azt szoktam mondani, hogy a menedzseri munkában a tervek és a véletlenhez való igazodásnak a szenzitív turmixát kell az embernek előhívnia magából. Ez működött, amikor csődbe ment a Moulin Rouge bérlője, és a Somossy Orfeum egykori épületegyüttese 1922 óta után ismét eggyé vált, ezáltal lett egy kamara-játszóhelyünk, a Kálmán Imre Teátrum. Ezzel párhuzamosan kaptunk kiemelt állami támogatást, ami még mindig csak 37 százaléka a költségvetésünknek, a 63 százalékot a saját bevételeink képezik a taóval együtt, ami egy kiemelkedő gazdasági teljesítmény állami intézményhez képest. Rendbe tettük a szervezeti működési szabályzatunkat, illetve szabályoztuk, hogy egy állami intézményben hogyan tudjuk a vidéki és külföldi tevékenységet adóügyileg rendezni, hogy az államhoz kerülés ne ölje meg a vállalkozószellemet. Művészileg pedig úgy érzem, hogy kicsit nyitottunk olyan előadásokkal, mint a Chicagói hercegnő, A víg özvegy, a Szegény Dzsoni és Árnika és a napokban Baján, szabadtéren nagy sikerrel bemutatott István, a király, amelyek új, illetve fiatal alkotóknak egy kicsit más esztétikájú művei, hogy ne csak egy rendezői ízlés jelenjen meg. Továbbá újabb külföldi városokat hódítottunk meg a magyar operettnek, növeltük az előadás- és nézőszámot.
– A nézőkkel való kommunikációt is fontosnak tartja…
– Igen, hogy a közönség megtalálja és megértse azt, ami tetszik. Megújult a logónk is, letisztult a honlapunk. Megpróbálunk olyan intézményi kommunikációt folytatni, ami az előadásainkról szól.
– Van veszélye egy váltásnak a Budapesti Operettszínház élén?
– Nagyon fontos kiemelni, hogy az operettszínháznak gyakorlatilag nincs olyan kiemelt költségvetése, ami nem jelent rizikót. Itt ma 450 ember dolgozik, kell a kapcsolati tőke, hogy például a téli németországi turné előlegét megkapjuk, ha éppen nincs miből utalni a fizetéseket. Egy váltás esetén vagy az államnak kell több pénzt adnia, vagy a pályázóknak kell felmutatniuk azokat a menedzsereket, akik ezt az üzleti modellt tovább tudják működtetni. Továbbá egy ekkora intézményt csak egy összeszokott csapat tud jól vezetni. Nem vált be máshol sem, hogy egy pályázat megnyerése után olyan emberek kerültek vezető pozícióba, akik azelőtt egy kávézóban összegyűlnek, és megbeszélik, hogyan fogják vezetni az intézményt.
– A közalkalmazotti tanácsnak és a szakszervezetnek is van szavazata a szakmai bizottságban…
– Ők úgy tervezik, hogy összehívnak egy rendkívüli társulati ülést, ahol meghallgatják a jelöltek elképzeléseit. Az biztos, hogy az én életemben az lesz a legfontosabb nap. Mert ha a társulat az elmúlt négyéves és főleg az elmúlt tíz hónapos munka után nekem bizalmat szavaz, velem szeretne továbbra is színházat csinálni, akkor én már elértem azt, amit akartam. A társulat nekem a legnagyobb hajtóerő, hiszen ez a funkció nem egzisztenciális kérdés. Az a fontos, hogy én, mint Lőrinczy György, ahhoz, amit a szakmában létrehoztam, és amiért azok is elismernek, akik különben nem szeretnek, hű tudjak maradni.
