Don Giovanni fia maga a költő

– Az édesanyja, Ignácz Rózsa és a nagybátyja, Makkai Sándor révén jelentős irodalmi gyökerei vannak, de a családban egyedül ön lett költő. A versírás az ön lázadása? Miért akart épp verset írni?
– Nem akartam. Ez vagy megtörténik az emberrel, vagy nem. Nem lehet akarni. Egyszerűen ez így bukott ki belőlem.

– A Népbüfé című versében, amelyet húszévesen, 1956 nyarán írt, az az utolsó sor, hogy „Belém is rúgtak egyet, aznap éjjel lettem költő”. Kell valami trauma ahhoz, hogy az embernek „mondhatnékja” támadjon?
– A tengeri kagyló hasonlata jut az eszembe, hogy abból lesz az igazgyöngy, amikor egy porszem bekerül a húsba, és szenvedést okoz a kagylónak. Akkor az védekező mechanizmusként kiizzadja azt az anyagot, amely később gyönggyé válik. Persze nem mindig van így, de majdnem mindenkinek a lelke mélyén van egy sértődés, egy fájdalom, amit a művészetével próbál valahogy helyre hozni.

– Úgy tudom, szeretett volna református pap lenni, de az édesanyja félt, hogy ön túlságosan szókimondó lesz.
– Nyilas a csillagjegyem. A nyilas jegyűek belelőnek mindenbe, ami nem tetszik nekik, és ez az adott körülmények között rendkívül veszélyes jellemvonás lett volna. Magyarországon nem felszabadulás volt, hanem szovjet elnyomás. Ahol baj van a világon, az emberek a templomba menekülnek, és nehéz lett volna kegyesen végezni az esketést, temetést, keresztelőt, és nem törődni a haza sorsával. A felvételin egy nagyon kellemes beszélgetésem volt a rektor úrral, de mire hazaértem, már telefonáltak is anyámnak, hogy semmi aggodalom, a gyerek okos, föl fogjuk venni. Anyámat ez borzasztóan idegesítette, egyik cigarettáról a másikra gyújtott, és járkált fel-alá. Kérdem, mi baj van? Azt mondja: föl akarnak venni teológusnak. De hát ezt akartuk, nem? Nem, Isten őrizz! Nem tudod befogni a szádat, kiprédikálod az oroszokat, minket pedig lecsuknak. Légy szíves, ne csináld ezt!

– Harmadéves magyar–francia szakos hallgató korában, 1956 novemberében mégiscsak emigrálnia kellett. Tehát mégsem tudott hallgatni. Mi történt?
– Volt egy drága jó barátom, Vázsonyi Vilmosnak hívták. Írt egy cikket: A nem politizálók védelmében – ez volt a címe, és én is írtam Új magyar külpolitikát, avagy miért nem bízhatunk a reformkommunistákban címmel. Ezt otthagytuk a Szabad Nép-székházban, ahol nagy lelkesedéssel fogadták, és közölték, hogy másnap meg fog jelenni. Nagy szerencsénkre nem jelent meg, de ebből így is nagyon kellemetlen ügy lehetett volna. Minimum kicsaptak volna az egyetemről, és börtönbe vethettek volna Isten tudja, mennyi időre. Ezenkívül nyugatra vonzott az is, hogy apám elment a háború után, 1947-ben, így tízéves koromban szem elől vesztettem őt, és húsz voltam, mire viszontláttam. Csak néztem, hogy ki ez az ember? Annyi mindent hallottam róla, jót, rosszat, vegyest, és nagyon szerettem volna megismerni. A bécsi lágerben asztalok voltak, ahol fel lehetett iratkozni Nagy-Britanniába, Kanadába, Ausztráliába, az Egyesült Államokba, és – apám után óhajtva rohanni – mi az amerikai asztalhoz mentünk a menyasszonyommal, Kemény Zsuzsával, akit aztán el is vettem feleségül még ott, Bécsben a lágerben. Én húszéves voltam, ő tizennyolc. Gyerekek voltunk, de így is eltartott majdnem hét évig ez a házasság.

– Az emigrált fiatalok közül ön volt az első, aki a Harvardon folytathatta a tanulmányait, ráadásul a francia mellett most az orosz volt a mellékszakja. Mennyire volt ez demoralizáló, hogy oroszt tanul, miközben egy olyan világból menekült oda, ahol az ellenérzései okán mindent megtett, hogy a lehetőségekhez mérten elhatárolódjon ettől a kultúrától?
– Ez a kérdés többször is felvetődött. A volt professzorom, Eckhardt Sándor nem volt fölháborodva, azt mondta, minél több nyelvet tud valaki, annál jobb, de Győri János hatalmasan leszidott, hogy ez kompromisszum, és miért adtam be a derekamat. Erre kellett válaszolnom azt a tényt, hogy a Harvardon nem ugyanazt az oroszt tanították, mint amit itthon az emlékművekről lehetett leolvasni, hanem Tolsztoj Anna grófnő tartott előadást a nagyapja Háború és békéjéről. Ez roppantul imponált. Ott úriemberek voltak, és gyönyörű oroszt beszéltek, aminek meghallottam a szépségét.

– Izgalmas a Petőfi Sándor kultuszát újrateremtő, újragondoló Úristen! Engedj meghalni! – Petőfi Sándor pokoljárása és megidvezülése című kötete. Abban van az a Petőfi Zoltán nevében íródó vers, amely úgy kezdődik, hogy „Azt mondják, hogy az apátlan gyerek / apát keres magának minden felnőtt / személyében, s hogy ezzel sorsa eldőlt”. Az ön életrajzát és a verseit olvasva is kulcsmotívumnak tűnik a fiúság-tapasztalat, az apátlan gyermek apakeresése. Említette, hogy az édesapja miatt ment Amerikába, majd Hawaiira is őt követte. Valóban sorsszerű ez az ön életében?
– Nem könnyű téma. Most próbálom földolgozni magamban. Most, hogy pár alapvető dolgon túljutottam, próbálom megírni az életem történetét. Ennek a készülő szövegnek az a címe, hogy Don Giovanni fia. Don Giovanni a Mozart-operából ismert hatalmas nőcsábász, aki a Katalógus-áriában vagy Regiszter-áriában elsorolja, hogy Itáliában, Spanyolországban hány nővel volt, és Don Giovanni fiának kezet kell csókolnia ezeknek a nőknek. Tisztelettel kell bánnia velük, nem lehet a papával nyíltan szembeszállni. Apám sokat bántotta anyámat, emiatt sok panaszt hallottam rá. De az ő élete egy tragédia volt, mert az édesanyja nagyon fiatalon meghalt, amikor apám csak hatéves volt. Egy tuberkulotikus elkülönítőben volt, nem volt szabad a gyermekével találkoznia, és kitört, kirontott onnan, összevissza csókolta apámat, és azt kiabálta, hogy „Halj meg te is! Halj meg te is!”. Apám ebbe nem halt bele, de a betegség szövődményeként huszonnyolc éves korában 36 óra alatt megvakult a jobb szemére. Akkor hagyta abba a szépírást, és ment el mérgében politikusnak. Ez bizonyos értelemben determinálta az ő életét. A nőktől világéletében irtózott, egyetlen nőben tudott csak megbízni, az unokahúgában, ő volt az anyám, Ignácz Rózsa. Szóval komplikált történet ez. Vagy meg tudom lélektani alapon fogni, és beleírni az életem regényébe, vagy kimarad teljesen.

– Nemcsak egy kiváló költőt, hanem az egyik legnagyobb nyelvészprofesszort tisztelhetjük az ön személyében, hiszen ön az, aki Noam Chomsky ellenében azt mondta ki, hogy a nyelv nem egy egyszerű képlet, amit a matematika determinál, hanem épp fordítva, és az idiómák által bizonyította is ezt a tételt. A verseiben is tetten érhető a nyelvész, abban, ahogyan egyensúlyt próbál teremteni a nyelvi, a képi megfogalmazás és a zeneiség között. Önnek is van, akár Arisztotelésznek egy háromságelve: szó-kép-zene?
– Nagyon régen érzem, hogy a dolgok hármasával jönnek. Ez olyan, mint az anya, az apa és a gyermek egysége. Olyan, mint a Szentháromság. Az Egy akkor vesz tudomást önmagáról, ha Kettővé válik, mert különben nem tudja, hogy ő létezik, szembe kell néznie magával, viszont ez a Gonosz eredete is. Hogy ez a kettősség meggyógyuljon, ehhez kell a harmadik személy. Én trinitárius gondolkodású ember vagyok.

– Ismét forszíroznám az első kérdésemet, amely elől kitért. Hogy a családjában prózaírók vannak, de ön költő lett. Amikről és ahogyan ír, abban nagyon erősen jelen van a nyelvész, a filozófus, az idegen, akinek Európától távol élve is erős magyar identitása van. Miért épp versben fogalmazza meg ezeket?
– Ez összefügg azzal, hogy anyám szavalóművészként kezdte a pályafutását. Egész estéket betöltő verskoncerteket adott, főként erdélyi népballadákból. Gyerekkoromban rengeteget próbált otthon népi öltözékekben. A Budai Ilona nagy hatással volt rám. A címszereplő elhagyja a gyerekeit, majd amikor látja, hogy még az állatok is óvják a kicsinyeiket, megbánja a tettét, visszafordul, hívja a fiát, lányát, de a gyermekek nem bocsátanak meg. „Nem megyek, mert nem voltál anya, ha az lettél volna, itt nem hagytál volna.” Hároméves voltam, amikor hallottam, és remegtem a félelemtől. Mindig kértem, hogy mondja el még egyszer. – Miért? – kérdezte anyám. Mert féltem. Szerettem félni, mondd el még egyszer! Ezért számomra a vers egy hang. Itt emlékezhetünk arra, amit Kányádi Sándor egy gyerektől hallott, hogy a vers az, amit mondani kell. Próbálj egy filozófiai tételt szépen mondani! Nehéz. Erre ott a prédikáció, de az mégis más. Anyám sokat mesélt az édesapjáról, Ignácz Lászlóról is, aki Kovásznán volt pap, majd esperessé választották. Nem ismertem őt, mert 1927-ben meghalt, de azt mondták róla, hogy remek orgánuma volt, zengett a templom, amikor ő beszélt. Később képviselő lett a román parlamentben. Nem tudott szépen beszélni románul, a vidéki parasztok románját beszélte. Amikor a magyarok képviseletében felszólalt a román parlamentben, a ház röhögve hallgatta. Erre nagyapám elvörösödött, kihúzta magát, és tizenöt percen át tacitusi latinnal folytatta. A beszéd végén az egész ház felállva tapsolt. Anyám többször mondta, hogy kicsiben olyan vagy, mint az apám. Ő csodálatos dolgokat művelt. Egyszer elintézte azt, hogy két szökésen kapott székely katonának, akik halálra voltak ítélve, megakadályozta a kivégzését. Egész éjjel távolt volt, amikor hajnalban visszatért, mutatta, hogy egy kordélyban vitték a székely katonákat. „Nézzétek – mondta –, elintéztem, hogy csak a lábukba lőjenek, pár hét múlva már szaladni fognak.” Ez mi volt? Irodalom, politika? Ez prédikáció, hogy valakinek a szíve helyett a lábába lőnek? Ezért nem szeretek a családról beszélni, mert akkora történeteink vannak, hogy minden más kiesik.

– Úgy kerültünk ide, hogy azt mondta, a vers azért volt kézenfekvő, hogy szépen hangozzék.
– Muszáj neki, mert az egy hang. Gyerekkoromban anyám hangja, ahogyan próbál vagy fölolvas nekem verseket, ahogyan fölhívja a figyelmemet, hogy milyen nagy költők vannak. Már rég kint éltem Amerikában, amikor anyám azt tanácsolta, hogy „Olvasd Pilinszky Jánost. Az egyik legnagyobb élő költőnk.” Ugyanígy kezdtem olvasni Nemes Nagy Ágnest, Weöres Sándort. Megvette nekem a Psychét, és elküldte. Összességében egy vagyont költött a nevelésemre, a művelésemre. Ilyen értelemben ő volt igazából az apám is.

– Az önéletírást hogy tudja kordában tartani, egyensúlyba hozni azt, hogy adott egy szövevényes családtörténet és egy szintén regénybe illő saját élettörténet is? Mennyire tudja mindezt a saját történeteként megírni, és nem a szülei története folyományaként?
– Ez alakulóban lévő harci kérdés. Amikor majd meglesz, amit én késznek találok, meg fogok kérni pár okos embert, hogy olvassa el, és adjon tanácsot, mit húzzak ki, mit fejtsek ki jobban. Remélem, élek még pár évet, és ez kialakul magától.