Értem, mi történik A római disznó monológja című pódiumműsorban, mert pontosan ugyanezzel kísérleteztem legénykoromban, amikor még költő akartam lenni. Azt mondtam, hogy a versfelolvasás unalmas, ne olvassuk föl, hanem kiabáljuk, kántáljuk, rappeljük (az úgynevezett slam poetry akkoriban még nem létezett, vagy legfeljebb Ámerikában, ami viszont lehet, hogy csak a tévében van, úgyhogy nem számít).
Az Uránia Nemzeti Filmszínház kávézójában láttuk-hallottuk Farkas-Wellmann Endre (szöveg) és Marcsák Gergely (zene) A római disznó monológja című irodalmi pódiumműsorát. Előbbi hősünk mestersége valójában költő, utóbbi emellett muzsikus is. És nem akármilyen. Az első strófánál azt hittem, Misztrál-koncerten vagyok. A másodiknál is. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy Marcsák Gergely fantáziátlanul plagizál, hanem azt, hogy jó zenéket hallgat, jó impulzusokat vesz föl – olyanokat, amelyekkel hozzá lehet nyúlni Farkas-Wellmann verseihez. Mert ezekhez a versekhez jó adag vagányság és dög kell. Ez férfimunka. Ezeket a verseket be kell rántani, aztán célra kell tartani, mint az ipari láncfűrészt. Ha ellankad a figyelmem, a vers elszabadul, s oda kezem-lábam. Mert a lángoló Róma nem játék. A tűzzel játszani, jaj, nem szabad!
Farkas-Wellmann Endre nem csak költő – karakter. Úgy értve, hogy költői karakter. Fizikailag is önazonos literátor. Ahogy Pilinszky tényleg jelenéslátó, őskeresztény aszkétának nézett ki, Ady tényleg őrült sámánnak, Hamvas tényleg manószerű szentnek, úgy Farkas-Wellmann is pont úgy föst, mint a versei. Föláll, fölmagasodik, mint egy régi király, mint egy fényét vesztett birodalom rég elfelejtett uralkodója, aki magányosan rója köreit az Istentől-embertől elhagyott palota kongó termeiben.
Nem aszkéta ő, nem is szent. Talán még nem is bölcs. De látta égni Rómát. Látta a régi királyokat, a régi isteneket, látott száz halált és néhány születést. De ez a két hangon megszólaló monológ nem a múltba visz. Mindez most történik. Róma lángjai már a talpunkat perzselik.
Költőnk előlép egy Villon- vagy egy Faludy-balladából, és elmeséli, amit látott. Szerencsére nem szaval, nem, dehogy tör ő színészi babérokra! Ő elmesél és megjelenít. Ahogy a régiek is tették.
A műsor kereken egy óra – ennyit bírunk egy helyben ülni –, de ha élőben is földübörög majd a komplett blues-rock felállás, mint az azonos című kötethez mellékelt hanglemezen, akkor táncikálni meg sejehajozni is fogunk, és akkor két órát is elbírhat az est. Költőnk pedig, reméljük, minimum beöltözik Nérónak. Vagy disznónak. Vagy mindkettőnek. Mert ez a műsor most van az út közepén.
Csak azt kívánhatom, hogy menjenek végig bátran azon az úton, amelyen „senatorok és okos praetorok, tógás majmok, kis haszonlesők” a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudnak élre törni.