Ezek azok a kedvesen lökött performanszok, amelyektől az ember még jó szándékú, naiv, fiatal értelmiségiként is békét érez olykor némi világmegváltással kombinálva. Aztán lassan, középkorú írástudóként eljut oda, hogy belefárad a különböző akciók, happeningek által lenyomni saját hősi elkötelezettségét az úgynevezett utca emberének a torkán, és marad a saját keretei, sorai, kulisszái, kottái között. Marad azokig a pillanatokig, amíg nem szembesül ismét önnön végzetével: nincs keret, nincs korlát, nincs határ. Játék van és öröm, amelyek érvényessége maga az ünnep. Mert karácsonyfadíszeket készíteni a Viola Szandra költő válogatta-gyűjtötte, kortárs és klasszikus versekből nagyon jó játék, idézeteket rejteni gyufásskatulyákba meg azokba a fogyasztói társadalmunk túlcsomagolási mániájának végtermékeként szelektív hulladékgyűjtőinkben landoló mindenféle egyéb dobozokba szintén jó játék.
Jó elszerencsétlenkedni egy működő írógéppel – rajtam kívül még egy buzgó hétéves is ráveti magát, kicsalva belőle néhány szép, piros betűt, meg édesapjából egy írógépes katonasztorit –, és a fatálisan félregépelt, rögtönzött sorokat egy sufnituning-biedermeier-giccs-karácsonyfagömbre ragasztani folyékony szilikonnal, amitől olyan ünnepi szag kezd terjengeni, mint egy elemi iskolai technikaórán. Az akciót befogadó Gubibá Galéria egésze ezt a recycling-szellemiséget képviseli a narancsosládákból épített könyvespolcaival, műgyanta versenycsigájával: kedvesen szedett-vedett, zegzugos közösségi tér, valódi gramofonból szól a háttérzene, és az antikvitásként árult cilinder mindig valaki más fején bukkan föl. Szóval önfeledten hajtogatunk, vagdosunk, ragasztgatunk kicsik, nagyok és közepesek, és közben olyanokról mélázunk, hogy vajon miért van kevés vidám karácsonyi vers, vagy hogy mennyire hasonlít a papírból kivágott hóember arra a lótetűre, amelyet egyik barátunk fogott a nagypapájával a Tisza-parton.