A Széna térről indult, járt már Bécsben, Berlinben és Bonnban, de Párizsba és Brüsszelbe is eljutott a ritka és nagy méretű 1956-os lyukas zászló. Az útinaplója nem véletlen és nem esetleges, hiszen a zászlót őrző szabadságharcosok ott bontották ki és ott lobogtatták, ahol Kádár János vagy bármelyik képviselője megjelent Nyugaton, ugyanis mindenkit emlékeztetni akartak a forradalom vérbe fojtására.
Kellner Lajos szabadságharcos a Széna téri Szabó bácsitól kapta a zászlót, hogy tűzze ki a metróépítkezés egyik tornyára, majd amikor minden veszni látszott, levette onnan és a relikviá-val együtt Nyugatra szökött: a derekára csavarva vitte át a fél országon és a határon. A zászlót a rendszerváltás után hozta vissza Magyarországra, most pedig, Kellner halála után a Nemzeti Múzeumnak ajándékozta Schrötter Tibor, Sándorffy Ottó István és Zilahy Miklós, hogy megfogalmazásuk szerint visszakerüljön a nemzet tulajdonába.
A múzeumban konzerválják az ’56-os ereklyét, amelyet lyukacsok, foltok és maga a történelmi idő tarkítja. Ennek a tökéletes másolatát kapta az eredetiért cserébe a három szabadságharcos, amelyet a múzeum restaurátora készített el a számukra.
– Amikor megláttam az első lyukas zászlót, akkor dördült el az emberi torkokból az, hogy ruszkik haza! Nekem ’56 meghatározta az életemet, és a lyukas zászló is, hiszen ez a fő jelképe, amely nekem a szabadságérzetet, a sok örömöt, és a sok halott miatt a szomorúságot is jelképezte. Nyugaton, amikor honvágy gyötört, akkor a lyukas zászlóra gondoltam – mondta Zilahy Miklós informatikus, a gieseni Justus Liebig Egyetem professor emeritusa, ’56-os szabadságharcos.
Zilahy Miklós 1936-ban született Gyöngyösön, 1954-ben került fel Budapestre, ahol egyetemre járt, majd részt vett a forradalom októberi eseményeiben. Nyugatra menekülése után az elsők között volt német nyelvterületen, aki kutatóként és oktatóként informatikával foglalkozott – több mint tíz szakmonográfia szerzőjeként tartják számon. A professzor tavaly hazaköltözött, mivel nem bírta elviselni a magyarságot megbélyegző német közbeszédet.
– Egy magyar embernek, aki tudja, hogy mit jelent nekünk a szabadság, annak naponta azt olvasni, hogy mi a menekülteknek nem akarjuk megadni a szabadságot, mert izoláltan akarunk élni, az már elviselhetetlen – mondta Zilahy.
Mivel Nyugaton állandóan párhuzamba állították a mostani menekültválságot az 1956-os magyar menekültekkel, Zilahy Miklós úgy érezte, hogy cikkben kell reagálnia: ebben kifejtette, hogy ő az igazolványával, egy lyukas cipővel, és télikabát nélkül lépte át a határt, ám nem fogadták tárt karokkal.
– Amikor megjelentünk a gieseni egyetem diákotthonában, annak a vezetője azt mondta, hogy önök majd itt megtanulják, mi az élet. A legszívesebben felordítottam volna: éheztél már annyit életedben, mint én? A németek sok mindent adományoztak, de abban a városban mi ebből nem láttunk semmit. A cikkre adott reakciók pedig nagyjából abból álltak, hogy én náci vagyok. Pedig mi rögtön elkezdtünk tanulni, nyelvtudás nélkül jártam az egyetemi előadásokra, és otthon kiszótáraztam a szavakat. 1959-ben már diplomáztam, ’61-ben doktoráltam, tehát azonnal beálltam a német társadalom felépítésébe – emlékszik vissza a professzor.
1956. október 22-én a Műszaki Egyetem aulájában hallgatta a vitát, huszonharmadikán pedig részt vett a tüntetéseken. A rádiónál már nem fért be a Bródy Sándor utcába, annyira nagy volt a tömeg, és ott volt abban a pillanatban, amikor komolyra fordultak az események.
– Arra, hogy lőni fognak, nem számítottunk. Személy szerint arra gondoltam, hogy a katonaság, rendőrség kijön, megvernek és szétoszlatnak bennünket, de ez nem történt meg, ám hirtelen fegyverek dördültek el. Az emberek felhördültek, a tömeg hatása pedig mindenkit magával ragadott; a tömeg jót akart, a rádiót akarta, és ezt helyesnek éreztük. Sokan elfutottak, mert azt hitték, sortűz is lesz.
A bizonytalan helyzetet a három Csepel teherautó megérkezése oldotta fel: azok tele voltak rakva fegyverekkel; akkor jutott Zilahy Miklós kezébe is egy puska.
– Amikor a kezünkbe kerültek ezek a fegyverek, akkor előrenyomultunk a fal mellett, a kapualjakból lőttünk abba az irányba, ahonnan a lövések jöttek. Mivel éjszaka volt, ezt látni lehetett. Majd három napig ott maradtam a rádió épületében, kerestük az adó-vevő készülékeket, de nem találtuk ott őket, valószínűleg már korábban az Országházba szállítottak ezeket – emlékezik vissza az egykori szabadságharcos.
Innen a Köztársaság térre ment, mert úgy hírlett, hogy a pártszékház alatt titkos börtönök vannak. A szomszéd házak pincéjéből próbáltak bejutni az épületbe, de sok mindenre már nem emlékszik pontosan. Október végén hazautazott Gyöngyösre, mert a családja semmit sem tudott róla, ott érte a forradalom leverésének a híre.
– November huszonharmadikán elindultam a lezárt városból, egy tejszállító kocsiban, a tejeskannák között jutottam át az ellenőrzésen. Pestről Győrig mentem, de mivel ott az ávósok vártak, ezért gyalog vágtam neki a nyugati határnak.
A zászlót november 4-ig lehet megtekinteni a múzeumban.