A TranszLiteratúra sorozat első darabjaként Rejtő Jenő kéziratban maradt, hosszabb lélegzetű korai művét, a Tatjána című kisregényt jelentették meg komoly jegyzetapparátussal, tanulmánnyal, utószóval, gazdag képanyaggal, a szöveghelyreállítás munkájába is bepillantást engedve. (A kisregény a Kopó címmel Az Ujságban, 1933-ban megjelent novella kibővített változata, és valóban az eddigi, változatos, gazdag és sokszor pontatlan Rejtő Jenő-recepcióban alig emlegetett mű.)
A kisregény nem hibátlan darab, de már az alapsztoriban felfedezhető a későbbi, klasszikussá vált Rejtő Jenőtől származó művekben megismert szövevényes csavarok és stilisztikai ínyencségek szinte mindegyike. Amikor ugyanis elolvassuk az első mondatokat („Valpareisóban nagyon egészségtelen a tél. A levegő fülledt, büdös és párás. Az ég, mint egy hályogos szem, ónszínű mozdulatlansággal borong a város felett. Derült idő van, a nap süt, és egy rövid séta után mégis bőségesen teleszívódik vízzel a szövet. Odahaza kifacsarja az ember a kabátját, mintha mosott ruha volna. A csontok is felszívják ezt a nedvességet, de nem lehet kipréselni belőlük a reumás sajgást, az ízületek közötti savképződményt, továbbá a féloldali fejfájást.”), megnyugodva dőlhetünk hátra: ismét klasszikus Rejtő-könyvet tartunk a kezünkben.
A későbbi regényeket is nagyban jellemzi ugyanis, hogy a történet cselekménye mindig valamilyen egészségtelen, és/vagy rendkívül gyötrelmes életet lehetővé tevő klímakörülmények között játszódik (esőerdő vagy sivatag, ugye).
Jó érzés az untig ismert könyvek után találkozni egy még soha nem látottal, és igazi olvasói ínyenckedésnek és kihívásnak ígérkezik annak megkeresgélése, hogy vajon a nagy művekből ismert hang, stilisztikai egyneműség megtalálható-e itt is, és ha igen, hol és miben nyilvánul meg. Jó hírem van, minden megtalálható, figyeljék csak! Az ilyen mondatok (amelyek engem egyik nagy kedvencemre, Karácsony Benőre is emlékeztetnek, akinek a sorsa, végzete is kísérteties hasonlóságot mutat Rejtőével: „Nyáron tisztességes vagyok. Csak ha nincs munka, ősszel, akkor öltöm magamra a bűnt, mint egy átmeneti kabátot”, vagy: „Ha egyszer elkerült ebből a langyos moslék ízű városból, miért jönne vissza?”, illetve: „Lehet gazdagon és becsületesen élni, ami körülményes, de szép állapot”) újfent megnyugtatnak, hogy jó úton járunk, Rejtőt olvasunk.
És aztán az ehhez hasonló feszes, röppenő poénok („– Egyszer úgyis elvisz mindnyájatokat az ördög. Feltettem a kalapom. – Az biztos. És akkor jaj a pokolnak”; vagy a kedvencem: „A La Mouche legénysége nem volt műveletlen. Csupa kitűnő és formatisztelő ember, mint ezt sejtheti, tehát összeállítottak egy kis deputációt, és négyen, a kormányossal az élükön, felmentek a kapitányhoz, és előadták az egész jembaügyet. Megkérték, hogy forduljanak Dél-Amerika felé, csatlakozzék hozzánk, és ültessen ő is jembát. A kapitány kijelentette, hogy ő nem ültet jembát. Erre udvariasan a tengerbe dobták.”) már a hamisítatlan és soha meg nem unható Rejtő Jenő-i hangon szólnak.
Arról nem is beszélve, hogy a fenti bekezdésben emlegetett kapitány, Nicole, tökéletes elő- vagy tükörképe a legendás Piszkos Frednek: „Szokása szerint a fogát piszkálta egyik hosszú körmével – arcán, mivel ki tudja, mióta nem mosakodott, fényes zsírréteg ült.” Mindent túlél, rozoga gőzösével mindenhonnan visszatér, hogy a szívbajt hozza az amúgy keménylegény szereplőkre.
A történet egyszerre bonyolult és egyszerű, nem mesélem el, keressék meg a könyvet és olvassák el Önök is, nem bánják meg, hiszen aki négy mondattal így teremt hangulatot („Belváros: polgárok, üzletek, biciklik és rossz alakú közönyös nők. Most ébredtek. Rosszkedvűen, frissen mosott arccal sietnek a dolgukra. Korán reggel van, de mindenki izzad”), az nem elveszett ember, és még akkor sem lenne az, ha nem írta volna meg életművének jól ismert darabjait.
Rejtő Jenő: Tatjána. Szépmíves Könyvek, Budapest, 2017