Szőrösszívű prózaíró vagyok, aki jobbára csak feladatból olvas(ott) verseket, melyeket a lélek túlzott fényűzésének tart… Nem, ne aggódjanak, csak a drámai kezdés miatt volt szükség erre az intróra. Csak hogy tudják, két évvel ezelőtt kinéztem a mai évfordulót, és szeretettel vártam, hogy írhassak róla. Most mégis kicsit zavarban vagyok, mert ebbe a terjedelembe aligha fér bele mindaz, amit jelent nekem ez a költő – költők között a kevés legköltőbbek egyike –, aki 1887. november 14-én született Brassóban, és közel nyolcvanéves korában, ötven évvel ezelőtt, 1967. augusztus 6-án halt meg Budapesten.
Eredeti neve Jékely Lajos volt (fia, Jékely Zoltán költő és műfordító vissza is vette a nevet), Áprily Lajos néven szeméremből kezdett el publikálni (ez a szemérmes férfiak cikke ma itt): verseinek első olvasóján, feleségén kívül legszűkebb környezete sem tudta, hogy ő rejtőzik az Áprily név mögött, ám gondosan csiszolt formájú, csendes, elégikus versei nagy feltűnést keltettek. Parajdon élt, majd Budapestre költözött, ahol 1934-ben kinevezték a Baár-Madas Leánynevelő Intézet igazgatójává; tanítványai között volt a későbbi Kossuth-díjas költő, Nemes Nagy Ágnes is, aki jórészt az ő hatására kezdett el írni. Iskolájában nem volt hajlandó végrehajtani a zsidótörvényeket, inkább lemondott és a nyugdíjazását kérte. 1945 után a Visegrád melletti Szentgyörgypusztára vonult vissza, és haláláig ott élt.
Az előző bekezdésben szereplő mondatokat jórészt az MTI anyagából idéztem: jó, mert informatív, és jó, mert összefoglal. De mégiscsak kartotékadat. Semmit nem árul el arról, miért volt nagy költő Áprily Lajos, és arról sem, hogy én miért szeretem annyira (bár ez utóbbi kérdést talán a legnehezebb megválaszolnom – magam magamnak).
Azt hiszem, a legmegejtőbb a komolysága: ez a nem hivalkodó, nem kirakatba tett, hanem az egész életet át- meg átszövő, csendes, de konok komolyság, rezignált sóhaj, amelyik mégsem kívül maradó elhatárolódás, és amelyik soha, egyetlen percre sem válik nevetségessé, hanem megőriz valamit/mindent az emberi méltóság alapvető értékeiből a cinikus világban és körülmények között:
„Igaz –: én itt a sorssal nem csatáztam, / én döbbent szemmel láttam itt a vért, / és nem lengettem omló barrikádon / fehér zászlót a véres emberért. // Viharokból kibomló új világért / csak álmom volt, nem lobbanó vitám. / Rohamra nem harsogtam riadókat / jövő-ködökbe zúgó trombitán. // A seb, mit rajtam vad kor ökle zúzott, / sötét heggé simult minden dalon. / De mint a monda tóba hullt harangja, / a mélyben él az ember-fájdalom. // S én nem tudom, hogy meddig él a versem, / titánok halnak, tornyok rengenek. / Ahol világ-traverzek összedűlnek, / a vers, a versem hogyne halna meg? // Ha nem lesz, nem fogja tudni senki, / sorsomnak mennyi furcsa titka volt. / A hűlt sorok: megannyi érc-koporsó, / s a könyv, a könyvem gránit-kriptabolt. // De túl romon, ha perce jön csodáknak, / a mély megkondul, mintha vallana, / s a bolt alól harangtisztán kicsendül / s magasra száll az ember dallama!” – áll a Kuncz Aladárnak ajánlott Vallomás című versben.
A másik tulajdonság, amiért újra és újra lehet és kell olvasni Áprily Lajos verseit, elnézve a messzeségbe, nem giccsesen, csak éppen komolyan és megélve a percet, szóval a másik tulajdonság az a hihetetlen zeneiség, amelyik talán egyetlen más költő életművében sem ennyire meghatározóan állandó („Forma van a versem / egyszerű sorában: / ötvös volt az ősöm / Brassó városában. / Kalapácsolt, vésett / kohó-szikra mellett, / ezüst ampolnákat, / úrvacsora-kelyhet.” – Egy pohár bor), és amelyik minden bizonnyal a Március című versben van jelen mindenki számára a legemlékezetesebb módon: „A nap tüze, látod, / a fürge diákot / a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt. / Csengve, nevetve / kibuggyan a kedve / s egy ős evoét a fénybe kiált. // Régi, kiszáradt / tó vize árad, / néma kutakban a víz kibuzog. / Zeng a picinyke / szénfejű cinke / víg dithyrambusa: dactilusok. // Selymit a barka / már kitakarta, / sárga virágját bontja a som. / Fut, fut az áram / a déli sugárban / s hökken a hó a hideg havason. // Barna patakja / napra kacagva / a lomha Marosba csengve siet. / Zeng a csatorna, / zeng a hegy orma, / s zeng – ugye zeng, ugye zeng a szived?”
De a legnagyobb formai tökélynek megalkotott, és ezáltal játékosságot (is) sugalló versekben is ott van a nemes komolyság, annak a sűrített észrevehetősége, hogy ez az ember, ez a költő többet tud nálunk a világ transzcendens szomorúságairól, és érdemes rá nagyon odafigyelni – bár hűlt sorai „érc-koporsók” s könyvei „gránit-kriptaboltok” –, mert még a végén is olyan szépen tudott kérni, olyan komoly belenyugvással, ahogy kevesen (talán Arany János előtte): „Adj, Istenem, bölcsességet, / vágyaimnak csendességet, / illedelmes öregséget / s könnyű véget, könnyű véget.” (Imádság)