– Hetvenöt éves. Arra gondoltam, hogy osszuk három részre, és 25 éves szakaszokban beszéljünk az életéről…
– A 25-öt az ember észre sem veszi. Az csak egy szám. Az 50 az már kerekebb, és a 75-ön már jól el lehet gondolkodni, lehet következtetéseket levonni.
– Egyetértek, de mégis nézzük meg, mi fért bele az első 25 évbe!
– Faramuci az életünkben az, hogy anyánk süketnémán született, Bárczi Gusztáv professzor tanította meg hosszú, verejtékes munkával artikulálni, beszélni. Ez nagy szó, mert abban az időben a süketnémák csak a jelelést tanulták, viszont úgy csak egymással tudtak értekezni. Anyánk nem tudott jelelni, érthetően tudott beszélni, másokat pedig szájról olvasva értett meg.
– Nem féltek attól, hogy öröklődött, hogy az önök hallásával is baj lehet?
– Még egészen kis korunkban különféle vizsgálatokat végeztek rajtunk, de nagyon hamar rájöttek, főleg apánk és a nagyszülők, hogy nemcsak hallunk, hanem nagyon is jó zenei hallásunk van. Már egészen kis srác korunkban utánoztuk az utcánkban az április 4-i felvonulásra gyakorló katonazenekart a bérház körfolyosóján masírozva. Tátott szájjal hallgattuk őket, és én már akkor kifejezetten a mély szólamokat figyeltem, az érdekelt, hogy miből épül fel egy zenei hangzás egy zenekarban, mitől lesz egy komplett zene, nem csak egy szál furulya vagy egy füttyszó. Mert a basszusok meg a tuba, a nagybőgő adja meg az alapját a mindenkori zenének. Így nyilvánvaló, hogy amikor az öcsémmel, Leventével „zenéset” játszottunk, akkor én „szólam” voltam.
– Ezek ismeretében érthető a zenekarokban elfoglalt helye is.
– Persze. Sok-sok évvel később, amikor megalakult az Illés zenekar, amelybe mi is bekerültünk Leventével, már egyértelmű volt, hogy én basszusgitáros leszek, hiszen ahhoz értek és azt szeretem. Az volt a dolgom, hogy szebbé tegyem azt, ami ott fent szólt, és az alulról is meg legyen támasztva.
– Ne ugorjunk ekkorát az időben. Először hegedülni tanultak.
– Apánk is játszott ezen a hangszeren, az öcsém keresztanyja pedig az Operában hegedült, és vállalta, hogy tanít minket.
– Milyen sikerrel?
– Két évig tanított, változó sikerrel. A jó hallásunk nyilván előny volt, a kezdeti nehézségeken átvergődtünk, de a hegedű egy gyilkos hangszer, három-négy évig, aki kibírja, az utána már bármit kibír.
– 1956 őszén elkerültek Szobra, egy fiúotthonba. Akkor már hetedik osztályos volt, mandolinzenekart alakítottak.
– Egy vitrinben fedeztük fel a hat mandolint, a többiek csak néztek, hogy hogy is kell megfogni, mi, Leventével viszont egyből dallamokat kezdtünk játszani, akár két szólamban is. A mandolinzenekarunkkal aztán jártunk fellépni a környék kultúrházaiba, de engem nem hagyott nyugodni a mandolinok mellett talált gitár, amit, ha megpengettem, szép, mély hangot adott ki.
– Teljesen önállóan tanult meg gitározni?
– Az énektanár, aki a mandolinzenekarra is felügyelt, talált egy gitárost a faluban, vele párszor találkoztam, és leírtam egy füzetbe az akkordokat és néhány dolgot még, de egyelőre csak akkordozni tanultam meg. Nagyon jól hangzott, ahogy a mandolinokat kísértem egy másfajta, szép, mély hangú hangszerrel. Amikor elmentem Vácra középiskolába, Levente lépett a helyemre, addigra ő is megtanult gitározni.
– Egy év múlva az öccse is követte Vácra.
– Igen, és akkortájt kaptunk karácsonyra egy saját gitárt, sőt elektromos hangszedőt is vettünk hozzá, bedugtuk a rádió hangfalába, recsegett, ropogott, de mégis elektromos gitár volt!
– Vácott is volt zenekaruk?
– Leventével és egy osztálytársammal alakítottunk egy gitártriót, a kollégium dísztermében szervezett műsoros esteken léptünk fel. Ott történt egy ma már mulatságos eset. A Marina című ártatlan kis olasz táncdal előadásakor a kollégium igazgatója vörös fejjel rohant ki, mert szerinte jampi módon viselkedtünk, és mi az, hogy Szörényi Levente éneklés közben rángatózik?
– Mihez kezdett érettségi után?
– Elvégeztem egy elektroműszerész-szakmunkásképzőt, és bár a szakmában nem dolgoztam, sokszor jól jöttek az ismereteim a zenekarokban, hiszen akkoriban mindent magunknak kellett megcsinálni, és persze később a vasútmodellezésnél is hasznát vettem. Azon a nyáron, 1964-ben vagyunk, Siófokon játszottam a Matróz csárdában egy OKJvégzettséggel rendelkező zenészekből álló zenekarban, utána pedig elkezdtem az egyetemet, de sajnos csak az általános mérnöki karra vettek fel.
– Az pedig nem nagyon érdekelte.
– Engem a közlekedéstudomány érdekelt, lógtam is eleget. Inkább a Gellért-hegy oldaláról az Erzsébet híd építését figyeltem naphosszat. Kétszer is nekifutottam az egyetemnek, de csak kínlódás volt, mert nem az volt, ami érdekelt, így aztán végképp otthagytam.
– Közben megalakult az Illés zenekar. Mesélne a kezdetekről?
– Játszottunk Budapesten több helyen, egy balhés, nagy hodályban a Könyves Kálmán körúton, ahol csak lézengtek az emberek és folyton verekedés volt a környéken, majd egy jó helyen a hatodik kerületben, ahová már özönlött a nép. Végül is elvegetáltunk a következő nyárig, amikor a nógrádverőcei ifjúsági táborban játszottunk egész szezonban. És igazán ott forrt, csiszolódott össze a később legendássá váló Illés zenekar. És az azon a nyáron összegyűjtött gázsimból, illetve ami maradt belőle, azon az őszön vettem meg az Úttörő Áruházban az első vasútmodellkészletemet és pár alkatrészt, ami szükséges volt az induláshoz.
– Már akkor elkezdte építeni a mostani terepasztalát?
– A nappaliban, az ablak és a kanapé közötti két négyzetméteren raktam össze az első körpályát, cipősdobozból készítettem kapcsolópultot porszívókapcsolókkal. Ha lehetett is kapni finommechanikai alkatrészeket, nem tudtam, hol lehetne beszerezni.
– Mi történt még ebben az első 25 évben?
– Sokat koncerteztünk például a Balaton-parton, eleinte nem önállóan, de aztán rájöttek, hogy nem működik az, hogy pár számot játszunk úgy, hogy előttünk mások bohóckodnak, a közönséget mi vonzottuk. A különálló Illés-koncerteket el lehetett adni rendesen, a szabadtéri koncertjeinken a fákon lógtak, akik nem jutottak be. 1968-ban megnősültem, a következő években megszülettek a lányaim, de alig voltam otthon, napirenden voltak a turnék,
rádiófelvételek.
– Harmincéves volt, amikor feloszlott az Illés zenekar. Ezt hogy élte meg?
– Kérdezgették, hogy meddig akarjuk csinálni, de hát ment a szekér, miért szálltunk volna le róla? Aztán egyszer csak kitörött a szekér kereke. Ez többeket érzékenyen érintett, engem is.
– Az öccse megoldotta a problémájukat.
– Igen, Levente, Tolcsvay Laci és Tini (Bródy János) összesúgtak, hogy csinálnak egy új zenekart, de szerintem Leventében már korábban érlelődött, hogy megalapítja a Fonográf együttest, amelyiknek már ő a vezetője, az Illésből jön ő, Tini meg én, a Tolcsvay Trió-ban pedig ott volt Laci, aki zongorázott, Móricz Misi gitáros és Németh Oszkár dobos.
– A Fonográf mennyiben játszott más jellegű zenét, mint az Illés zenekar?
– Az Illés korszakalkotó volt a magyar könnyűzenében, a magyar szövegek és a nagyon igényesen megkomponált darabok és az előadásmód miatt is. A Fonográf viszont nagyon profin zenélt minden szempontból. Nagyon ki volt dolgozva minden dobütés az Oszkár részéről, Misi már régóta gitározott különböző zenekarokban, szorgalmasan gyakorolt és kitalált érdekes fogásokat, olyan szólókat nyomott le, hogy az ember csak nézett. Laci jól énekelt, az ő tenorja jó ellentéte volt a Levente mély tenorjának. Én meg mindig az alsó, mély szólamokat énekeltem, baritont meg basszusokat akár szólóban, akár vokálban. A vokál volt még az erőssége a Fonográfnak. Az Illésben nem igazán tudott jó vokál lenni. A lemezfelvételeken is Leventével ketten nyomtuk fel még pluszba a vokálokat, ahol tudott, ott Lajos is besegített, de az nem volt olyan tökéletes. De a Fonográfban négyen énekeltünk, akár több szólamban is, és ahol kellett, Tini és Oszkár is besegített. A vokálunk utánozhatatlan volt.
– A Fonográf 84-ig működött. Egy évvel korábban volt az István, a király bemutatója.
– Igen, és a zenei alapját jórészt a Fonográf játszotta. Az Illéstől volt a Himnusz.
– A Fonográfot is a csúcson hagyták abba. Szenzációsan szólt a búcsúkoncertjük.
– Nagy igazság, hogy a csúcson kell abbahagyni, mert nem látványosan, de kezdtünk hanyatlani. De a búcsúkoncerten mindannyian szakmailag is a csúcson voltunk, a legjobb formában, a hangmérnök is kitette a lelkét.
– Új korszak kezdődött az életében.
– Inkább a zenei rendezés felé fordultam, és különböző lemezek felvételeinél, valamint az akkori Nemzeti Színház előadásainál működtem közre.
– Mi a feladata egy zenei rendezőnek?
– Nem tévesztendő össze a hangmérnökkel, aki technikailag vigyáz a hang minőségére. Én zenei szempontból foglalkoztam azzal, hogy mit hall a közönség. Mi szóljon, hogyan szóljon, milyen arányok legyenek. Az első sztereófelvételeknél felvették a dobot meg a basszust egy sávra, egy-egy sávra a gitárt meg a zongorát, egyre az éneket, mindent monóban, és utólag csináltak belőle sztereót. A kezdő sztereós csak kapkodja a fejét, hogy melyik hangszer hol szól, a profi behelyezi a zenekart a két hangszóró közé. A zenei rendezőnek az ízlése és a tapasztalata határozza meg, hogy minek hol és hogyan kell szólnia. Oda kell figyelni arra is, hogy ne legyen túl hangosra véve a dob, a basszus és az ének.
– Mikor kezdte érezni, hogy már nem tökéletes a hallása?
– 1993-ban. Akkor mutattuk be a Margitszigeti Szabadtérin az Attila, Isten kardját, aminek szintén én voltam a zenei rendezője. Szép lassan kezdtem leépíteni ezt a fajta tevékenységet is. 2013-ban, mondhatni, egyik napról a másikra elvesztettem a hallásom a jobb fülemre. Most már hallgatónak sem megyek szívesen.
– És a másik szenvedélyével, a vasútmodellezéssel foglalkozik még? Három etapot tervezett. Mennyivel készült el?
– A Nyugati pályaudvar gyakorlatilag kész, még egy kisebb mozdonyszínt is megépítettem a lakóházunk pincéjében. Terveztem egy részt az innsbrucki pályaudvarral és a Karwendelbahnnal, valamint egy forgalmas svájci alagutas részt, viaduktos, fordulóalagutas fiktív közlekedési csomóponttal, valamint a Lötschbergbahn északi szerpentinjével. De ezek már csak tervek maradtak, ezt amúgy is csak abbahagyni lehet, befejezni soha. Abbahagytam. Élvezem a csendet és a madárfüttyöt, este a tücsökzenét, de szeretem a kicsit esős, borongós napokat, akkor is kiülök a teraszra.