Braun Barna átlagos magyar állampolgár, akit egy napon elkezdett zaklatni egy számára ismeretlen cég telefonos munkatársa, nevét, édesanyja nevét, más személyes adatait kérdezte volna meg, hogy a rutineljárásnak tűnő azonosítás után elárulhassa – a cég szigorú szabályzatának értelmében –, milyen ügyben is keresi.
Braun Barna viszont több szempontból sem viselkedett átlagos (magyar) állampolgárként, a kérdés nélküli engedelmes válaszadás helyett ő visszakérdezett az arctalan call-centeres munkatársnak: „Z. Z. vagyok, az N Kft. munkatársa… (Rögzítjük…) Ön Braun Barna? / Én: (rövid csend) Hát ugye, mihez képest?” Innen indult az ő kálváriája, melyből az elmúlt pár év egyik legszórakoztatóbb közösségi médiás sorozata kerekedett ki.
Makray Gábor és Mérai Katalin az előadás egyik jelenetében
Braun felismerése olyan egyszerű volt, hogy rajta kívül (és a rá jellemző, éveken át tartó, sorozatjellegű következetességgel) senkinek nem jutott eszébe. Hiszen ki ne kapott volna már a nap bármely szakában váratlanul kellemetlen telefonhívást telemarketingesektől, adósságkezelőktől, biztosítási ügynököktől? (Arról nem is beszélve, hogy valaki esetleg a telefon másik végén dolgozott, kényszerűségből, a havi fix minimumért.) És kinek ne jutott volna eszébe az a páni félelem, hogy honnan az ördögből tudják nemcsak a telefonszámát és a nevét, hanem egészen személyes-szenzitív adatait is?
Ezt vette észre Braun Barna, és a különböző közösségi médiafelületeken rendületlenül posztolt; az újabb és újabb – hol abszurdabb, hol groteszkebb, hol savanyúbb, hol kabarétréfásabb – jelenetekből összeállt a XXI. század első évtizedeinek kafkai rémálom-allegóriája. Franz Kafkánál egy évszázada a labirintus volt a nagy felismerés (mint az egyént és egyéniséget felőrlő arctalan hatalom sokjelentésű irodalmi leképeződése), nála pedig a naponta akár többször is ismétlődő, letilthatatlan telefonhívások sem egyént, sem egyéniséget, sem magánéletet, sem intim szférát nem ismerő, az életbe belecsörgő rémuralma.
Egy század elteltével nem az egyén (az állampolgár) téved el a kiismerhetetlen bürokrácia útvesztőjében, hanem a bürokrácia jön el érte: betolakszik a magánéletébe, bármikori telefoncsörgésével annak elengedhetetlenül szerves része lesz.
Braunt aztán elkezdték ismerősei nyaggatni, hogy rakjon már össze valamilyen művet a jeleneteiből, ebből kerekedett ki aztán az egyfelvonásos kamaradarab. Ismerős a történet? Az elmúlt években kialakulóban van egy ilyen „talált tárgyakból” összerakott jelenetirodalom, amely először a közösségi médiában bizonyítja be létjogát, hogy aztán kiérdemeljen egy hagyományos művészeti formátumot is, legyen az könyv, rádiójáték vagy színpadi mű.
Nagyjából egy éve röppent fel a hír, hogy nekiállnak megcsinálni a darabot, és az el is készült, szerencsénkre nemcsak felolvasószínházi, hanem „rendes” kamaraszínházi formában. Csáki Rita rendező kihasználja az átmérőjén függönyös fallal kettéosztott kis, kör alakú forgószínpad caroussel tulajdonságát: forog a mókuskerék, cserélődnek a szerepek, mindig más lesz az áldozat és más lesz nyeregben, így áll össze egy olyan társadalom pillanatképe, amelyben mindenki egyszerre mindenkinek kiszolgáltatott, és a törékeny egyensúly – bármennyit is kacagunk közben, leginkább saját hétköznapi magunkon –, amennyiben felbomlik, csak két dologhoz vezethet: artikulálatlan agresszióhoz vagy idegösszeomláshoz.
