Valahányszor különböző hallgatói csoportokban szóba kerül a kedvenc könyvek vagy könyvszereplők listája, (nem) meglepő módon a Micimackó majdnem minden alkalommal elhangzik. Vagy olyanformán, hogy a hallgatók szeretik (újra) elolvasni, vagy pedig hogy szívesen meginnának egy kávét Micimackóval (vagy kinyalnának vele egy bödön mézet, és közben elbeszélgetnének az élet dolgairól).
Mi lehet az oka ennek? Mi lehet az oka annak, hogy mindenki valami mély bölcsességet sejt Micimackó egyszerű gondolkodása mögött? Miért olyan végtelenül szimpatikus Malacka gyávasága, miért olyan vicces Füles állandó sértődöttsége és Tigris önmagára reflektálni képtelen vadsága? Én az angol humornak ebben a könyvben megnyilvánuló szemérmes, visszafogott jellegére gondolok, amely úgy tör át fordításokon, feldolgozásokon egyaránt, hogy közben szinte semmi sem morzsolódik le belőle.
Az egyszerű alaphelyzetből – Milne és fia, Cristopher Robin Milne (a magyar verzióban ő Róbert Gida) gyakran látogattak az állatkertben egy bizonyos Winnipeg nevű medvét, akiről aztán Micimackó a nevét (Winnie The Pooh) kapta – a szerző olyan fontos, nem csak a gyerekek univerzumában hatni tudó és érvényes, mégis egyszerű meg humoros helyzeteket és tanulságokat volt képes kihámozni, amelyek csaknem száz év után is elbűvölik a Cristopher Robinhoz képest teljesen másképp eszmélő és szocializálódó ifjúságnak a felületesedő kulturális közeg ellenére is nyitott és fogékony lelkét. (A nyers magyar változatot Karinthy Emília készítette, amelyet aztán fivére, Karinthy Frigyes öntött végleges formába és dolgozott át, helyenként nem is kicsit; a Micimackó nevet itt az Emília becézett alakjából képezték.)
Nem is csoda, hogy az új és egészen újdonatúj művek megalkotására egyre kevésbé képes szórakoztatóipar (nézzék csak meg, mennyi úgynevezett feldolgozás készül mostanában!) olyan mértékben rátelepedett a Micimackó-jelenségre, hogy az szinte ijesztő: a vidám plüssfigurák és törölközők mögött felsejlik egy kíméletlen kegyetlenséggel forgó, szigorúan üzleti és jogi alapon álló, hangosan zakatoló gépezet, amely nem kímél senkit. (Egyik barátom például kitűnő Micimackó-folytatást írt néhány éve, de halkan figyelmeztették: ezzel nem szabad – egyelőre legalábbis – előállnia, könyvben sem szabad kiadnia, amíg a jogi helyzet meg nem változik. Akit bővebben érdekel a sok jogi kalamajka a Micimackó körül, olvasson utána bátran: némiképp illúzióromboló, de Micimackó biztos erre is tudna egy egyáltalán oda nem illő verset költeni.)
Foglalkozzunk mégis inkább az eredeti művel és egy bizonyos mértékig az általa ihletett sok egyéb másikkal – a bizonyos mérték fölött vannak a futószalagon készülő rajzfilmek, a bizonyos mérték alatt, a foglalkozás terrénumában pedig a kitűnő magyar fordítás, a csodálatos eredeti angol és persze Lénárd Sándor soha el nem évülő, l’art pour l’art és egyben rock and roll gesztusa, amikor lefordította a Micimackót latinra, és meg is jelent 1958-ban, Winnie ille Pu címmel. Amennyiben ön nem beszél latinul, sőt olvasni is csak nagy nehézségek árán képes – és akkor a nyelvtanról még nem is beszéltünk –, olvassa csak el bátran ezt a kötetet (már ha hozzájut, mert tékápé beszerezhetetlen), és meg fogja látni, mennyire élvezetes még így is, hogy elsőre úgy tűnik: nem megy. Talán a magyarítás nagyszerűsége teszi, talán a sokszori újraolvasás révén belénk épülő szöveg, de rövid idő után úgy fog tűnni, hogy minden szavát érti.
És még a latin szövegen is át fog ütni a mű bölcsessége, esetlen és esetleges bája, kedvessége, és talán megértjük vagy megsejtjük a csodát (amit amúgy nem lehet megérteni, csak megsejteni): hogyan lesz kultuszkönyv valamiből, amit nyilvánvalóan nem kultuszkönyvnek szánt a szerzője, hanem egyszerűen csak megírta.