Enni úgy jó, hogy tudja az ember, mit is eszik. Bár három történész asszisztálna az emberfia minden ebédjéhez! Ami a Monarchiában történik, tantervbe kellene venni.
A Monarchia Kert Étterem és a Ferdinand Monarchia-Cseh Sörház genezisébe Martin Imre vendéglős (milyen szép a névkártyáján is szereplő, egyeseknek talán ódivatúnak ható vendéglős titulus – véletlenül sem üzletvezető vagy kreatív igazgató vagy más újhullámos nyavalya) avat be minket: a környéken van ugyebár Ferdinánd híd és Ferdinánd utca is, mind az egykori főhercegről elnevezve, cseh étterem viszont nem volt még Budapesten, a Monarchia pedig egész Európában érvényes brand, tehát külföldieknek is jelent valamit, plusz történelmünk utolsó olyan korszaka, amihez semmilyen kellemetlen politikai mellékzönge nem tapad a közbeszédben.
Ferenc József császár egy telefont sem emelt föl, úgy utálta a modern dolgokat
Az összefüggésekre Szőts Zoltán Oszkár történész világít rá – szegény Ferdinándról az átlag magyar tényleg nem tud semmit azon kívül, hogy lelőtték Szarajevóban –, a trónörököst ugyanis Csehországban a Konopiste-uradalom gazdasági fellendítőjeként és sörgyár építtetőjeként ismerik, amely ma is gyártja a róla elnevezett sört. Ferdinánd rosszcsont egy trónörökös volt, rangján alul házasodott össze Chotek Zsófia grófnővel, legalábbis Ferenc József szerint, aki alá is íratott unokaöccsével egy papírt, hogy nászuk gyümölcsei nem örökölhetik a Habsburg-trónt. Nincs mit csodálkoznunk Ferencjóskán, akinek leginkább a róla elnevezett pofaszakállat köszönhetjük, az öreg olyan rigorózus volt, hogy egy telefont sem emelt föl, úgy utálta a modern dolgokat, hogy is lett volna elég rangos neki egy ősi cseh nemesi család?
Mi csöppet sem érezzük rangon alulinak, hogy végigegyük a menüt: libamájpástétom karamellizált gyöngyhagymával, húsleves, táfelspicc almapürével (asztalfőn, a mindig ott ülő Ferencjóska kedvence, karinthiai szőke marha fartövéből), olyan puhára főzve, hogy kanalazni lehet, végül porteres csokoládétorta. Most mi vagyunk a Katona Csaba történész emlegette polgárság, akikhez leszivárgott szépen a császári udvar étkezési kultúrája. Amit ma magyaros konyhának nevezünk, mind a Monarchia idejében alakult ki, miközben a császári és királyi főszakács francia volt, a híres vínersnicli, vagyis bécsi szelet pedig tán andalúz, vagy meglehet, milánói eredetű (legalábbis vannak erre utaló feljegyzések, de holnap találhatnak pár olyan feljegyzést, ami teljesen másra fog utalni), szóval őseredet kérdésében semmi sem biztos, kivéve a honfoglalás kori paprikás krumplit, ami biztosan nem létezett.
A nemzeti étel, ahogy minden nemzeti jelkép himnuszostul-díszmagyarostul a születőben lévő nacionalizmus korának fogalmazványa volt – ezt már Paksa Rudolf történésztől tudjuk meg –, vagyis népi kultúrától ihletett forma: a friss nemzettudattól fűtött kreatív ember megnézte szépen, mit eszik az alföldi pásztor, és próbált kitalálni valami hasonlót. Persze az alföldi pásztort, és magát az Alföldet sem mai formájában kell elképzelnünk, Széchenyi előtt hazánk vízrajza valamivel vizesebb volt, száznál több halfaj élt itt, Rákóczi és Zrínyi asztalán mindennapos eledel volt a kagyló, rák, csiga (ennyit a nemzetkarakterisztikai sztereotípiákról). A huncut magyarok a böjttől sem féltek, ugyanis a halakon túl az összes vízhez köthető fogást felírták a böjti eledelek sorába, például a citromos hódtappancsot.
A mai multikulti felől nézvést is elképesztő az a kulturális sokszínűség, ami a boldog békeidők mindennapjait átitatta.
