– Egyesek szerint idejétmúlt intézménnyé vált a Magyar Nemzeti Múzeum (MNM). Helytálló ez a kijelentés?
– Jelen pillanatban a múzeumok – és ezen belül a nemzeti múzeum – helye és szerepe a modern társadalomban átalakulóban van. Elméleti értelemben a muzeológia az 1980-as években kezdett megváltozni, először Amerikában. Az Egyesület Államokból elindult gondolati megújulás hamar elérte Nyugat-Európát, a közép- és kelet-európai régióba értelemszerűen a rendszerváltást követően érkezett el a változás hulláma. A fordulat egyrészt elméleti síkon jelentkezett a kurátorok munkájában, tudományos írásokban, egyetemi előadásokon, konferenciákon, de a gyakorlati munkában is: kiállítások megformálásában és múzeumi programokban, múzeumpedagógiában és felnőttoktatásban. Mindeközben a digitalizáció előrehaladása, majd az ezredforduló tájékán a webes világ is komoly változásokat hozott. Azt se felejtsük el, hogy a múzeum születésekor európai intézmény volt. A középkori keretekből kiindulva a 16. században jelentek meg azok a magángyűjtemények, amelyek bizonyos fokú nyilvánosságra törekedtek.
A tudományos világ, a művelt körök, a respublica litterata, vagy általában a társadalmi elit körében való nyilvánosságra ugyan, de nyilvánosságra. Ettől kezdve – nekem legalábbis úgy tűnik – a múzeumok időnként visszafordulnak ugyanazokhoz a régi problémákhoz. A muzealizáció köre, a művelődési és közemlékezettel kapcsolatos feladatok gyakran visszatérnek, bár mindig kicsit más kaleidoszkópkép rakódik ki. Ennek a folyamatnak egy lényeges szakaszát éljük meg manapság.
– És ez hogyan érinti a nemzeti múzeumot?
– A nemzeti múzeum esetében újabb szempont, hogy milyen múzeumként akarjuk értelmezni. Országos múzeumnak tartjuk – hiszen a „nemzeti” szó minden európai modern nyelvben országosat jelent – vagy másnak, többnek is? A 19. század hajnalán nemcsak azért alapították, hogy a Kárpát-medence természeti, történelmi és régészeti anyagát gyűjtse, hanem azért is, hogy az akkoriban kialakuló modern magyar nemzetnek legyen az egyik kulturális csúcsintézménye, amely segíti a modern magyar nemzet közösségi eredettudatának, hagyományközösségének megerősödését is. Tehát nemcsak tudományos, hanem nemzeti célokat is követett. Fontos feladatunk megfogalmazni az új irányt.
– Milyen az új irány?
– Megőrizni a magyar nemzeti identitás tárgyi gyűjteményét a tárgyakhoz kapcsolódó történetekkel együtt. Hasonlóan fontos, hogy tudományosan feldolgozzuk régészeti és történeti anyagunkat, s az ebből meríthető tudást releváns ismeretként mutassuk be a közönségnek. Ennek során képviseljük azt a szakmai frissességet, ami az európai és amerikai muzeológiában az elmúlt 25-30 évben kialakult. Továbbá a külföld felé sugároznunk kell azt a szellemi környezetet és tudást, amely idehaza felhalmozódott. Ezenkívül nagy különbség van a közemlékezet – a hétköznapi tudás – és a tudományos ismeretek között. Magyarán mást tud a közönség a történelemről, mint amit a modern történészszakma. Az emberek nagy része – a mi területünkről beszélve – legfeljebb az érettségiig tanul történelmet. Legjobb esetben is korábbi eredményeket őriznek a fejükben, s nem azt, ahol a tudomány éppen tart. A nemzeti múzeumnak mint történeti múzeumnak a legfontosabb szerepe lehet ennek a szétnyílt ollónak a bezárásában.
– Cél lehet a legújabb történettudományi felfedezéseket, eredményeket megismertetni a nagyközönséggel? Egy tanulmány bármennyire is jó, talán évek múltán szivárog át a köztudatba – de egy múzeumba hamarabb belépnek az emberek.
– Ezt az eltérést kell áthidalni, és főleg arról beszélni, azt bemutatni, hogy miként gondolkodik a modern történelemtudomány – s ez esetben a történelemtudomány alatt értek minden történetiséggel foglalkozó részterületet – a múltról. Arra törekszünk, hogy mindez folyamatosan érvényesüljön kiállításainkban. A Seuso-tárlatot jövő május-június körül nyitjuk meg, ami szenzáció lesz, hiszen ez a római kori páratlan leletegyüttes bizonyítja a pannóniai térség későcsászárkori gazdagságát. De ugyanilyen modern szemlélet fog megvalósulni a reformáció fél évezredes magyarországi történetét bemutató kiállításunkon, amely jövő tavasszal nyílik.
– A rádió épületeit az MNM kapta meg. Mit terveznek tenni ezekkel, mire lehetne őket felhasználni?
– Nagyon világos kormányhatározattal rendelkezünk, tehát egyértelmű kormányzati szándékot látunk a múzeumi hasznosításra. A lényeg az, hogy több teret teremtsünk a raktárunkban lévő gyűjtemények bemutatására – amelyek eddig nem, vagy csak részben mutatkoznak meg az állandó kiállításainkon. Legyen látogatóközpontunk is, ahol foglalkoztató terek, könyvtár stb. lenne, hogy a múzeum közösségi hellyé váljon, s ne kizárólag kiállítótér legyen. Egy hely, nevezzük kulturális agorának, ahol kávézni, olvasni, megvitatni lehet, amit láttunk – ezek illenek az új muzeológia irányzatába.
– Mikorra készül el a Múzeumkert?
– Erre ötletpályázatot írtunk ki, aminek augusztus 29-én lesz az eredményhirdetése, erről nem árulhatok el több részletet, de azt igen, hogy a nemzeti múzeumnak ennél a fejlesztésénél – a Palotanegyeddel és a Múzeumkerttel kapcsolatban – a legfontosabb csapásiránya: csökkenteni a beépített területet és növelni a parkosított teret, a zöld területet. Ezért az újonnan szerzett épületekből is lebontunk néhányat, hogy a helyükre kertet építsünk. A Múzeumkertet pedig rekreációs, szabadidős kertnek tervezzük, amiben játszótér is lesz, hasonlóan, mint a Margitszigeten. Ahogyan már többször kijelentettem, és nem győzőm hangsúlyozni: nem vágunk ki egészséges fákat a kert rekonstrukciójánál, és a fák ily módon történő vizsgálatát is szakemberekre bízzuk.
– Ön az új muzeológiának nevezett irányzat híve – mit jelent ez?
– A 19. század elején, még az ancien regime idején elhatározták a Louvre átalakítását és megnyitását. A francia forradalom idején a tervezőbizottságot lefejezték, az új bizottság pedig ugyanazon elveket követte, csak erőteljesen köztársasági tartalommal töltötték meg az intézményt. Az számított, hogy minél nagyobb közönség előtt nyíljon meg a gyűjtemény, hogy lenyűgözze a látogatókat a szellemi nagyságával. A 19. századtól a 20. század derekáig, a hetvenes évekig a múzeum úgy működött, mint egy szentély, a tudomány szentélye – ahol tátott szájjal megyünk képről képre, de nem értjük az egészet. Márpedig érteni kellene! Az ilyen múzeum annyiban betölti a funkcióját, hogy a műtárgyakat begyűjti, restaurálja, kiállítja, de a befogadásnak a minősége már nagyon alacsony. Az új muzeológia a befogadás minőségén javítana. A múzeum fő feladta, hogy vállaljon társadalmi felelősséget, és a mondanivalót az átlagember számára is tegye relevánssá, érthetővé. Bár a rendszerváltás után a magyar múzeumoknak csökkent a látogatottságuk, még mindig sokan látogatnak el múzeumokba, hazánkban tavaly 9,7 millió ember járt múzeumban, ami más kulturális területekhez viszonyítva megdöbbentően nagy szám. Ennek sokféle oka lehet: a sok-sok kiváló gyermekprogramtól egészen a viszonylagosan olcsó jegyekig.
– 2011-ben az ön által igazgatott Semmelweis Orvostörténeti Múzeum (SOM) az Év múzeuma lett. Hogyan tudta elérni ezt a sikert?
– Az új muzeológia előbb említett alapelvei voltak az irányadóak, ám azt nagyon át kellett gondolni, hogy azokat miként fogjuk alkalmazni, hiszen az orvostörténet periferikus téma. Joggal kérdezhetné bárki, hogy „mi közöm a műtétek történetéhez”? Azt kellett világossá tenni, hogy az orvostörténet több, mint az orvostudomány története, ugyanúgy szól az egészség, a test, a betegségek és a gyógyítás történetéről. Rendszeresen felépítettünk egy múzeumpedagógiai sorozatot, amelyek nagyon széles korosztálynak, az óvodástól a húszévesekig szóltak. Izgalmas kiállítási témákat találtunk, például a „Sebesült Görgei”, ami a tábornok majdnem halálos sebesülésén keresztül mutatta be a korabeli gyógyítás lehetőségeit, hősiességét és a hozzá fűződő viszonyunkat. Ez egyszerre volt orvostörténeti, eszmetörténeti és emlékezettörténeti kiállítás. Vagy egy másik: az erényövről szóló kiállításunk. Erényöv tárgyként nem létezett, csak kitalálták. Ez egészen friss eredmény volt akkoriban, angol, német tudósok és én, egymástól függetlenül jöttünk rá. E kiállításon keresztül be tudtuk mutatni, hogyan dolgozik a muzeológia, hogyan tudjuk meg, hogy egy tárgy hamis vagy csak egy jelenség, és valóságosan nem is létezett. Nyilván a pikáns téma is sokakat vonzott. A SOM népszerűségét növelte, hogy kiállításainkat vittük körbe az országban és azon túl is.