Ezt használja ki a családfő, amikor a Falkland-szigeteki háború után elbocsátják a kémelhárítási szolgálattól, és új megélhetés után kell néznie. Váltságdíj reményében elrabolja gazdag ismerőseit, szomszédait, mivel tudja, hogy róla és családjáról senki sem tudná elképzelni, hogy képes lenne ilyen szörnyűségek elkövetésére.
A fő kérdés, hogy az apa milyen módon éri el, hogy a család tagjai mindenben együttműködjenek vele
Pablo Trapero mesteri módon ábrázolja a rothadást: azt a folyamatot, ahogy egyre többen kapcsolódnak be a bűncselekménybe azok közül a családtagok közül, akiket egészen addig ártatlanoknak hittünk. A rendező egyértelművé teszi, hogy itt nem csak a legidősebb fiú bűnbeeséséről és karrierjének kockáztatásáról van szó, a fogva tartás helyszíne ugyanis a szépen berendezett családi ház pincéje: hátborzongató a jelenet, amikor a családapa egy tálca étellel a kezében végigsétál a házon, sorra benyit valamennyi gyermeke szobájába, de csak beszól mindenkinek, hogy kész a vacsora, asztalhoz ülhetnek, majd a tálcával végül lemegy a pincébe, és odateszi az elrabolt fiú elé. A mesterien felépített jelenet egy sereg kérdést felvet: vajon hányan tudták a családban, hogy valami nincs rendben? Hány évesnek kell lennie egy gyereknek, hogy feltegye magában azt a kérdést, hogy az apja vajon kinek viszi a tálcára kikészített ételt?
Az argentin rendező a Brian De Palma vagy Martin Scorsese filmjeire, illetve Spike Lee Egy sorozatgyilkos nyara című művére jellemző dinamikával és virtuozitással ábrázolja a film akciójeleneteit, illetve korabeli slágerek ironikus szerepeltetésével igyekszik kiemelni az egyes helyzetek abszurditását. Ezektől a megoldásoktól talán valamivel kevésbé nyomasztóak az ábrázolt emberrablások, aminek a célja nyilvánvalóan az volt, hogy a belső, lélektani feszültségre, vagyis az egyes családtagok viszonyára és felelősségére kerüljön a hangsúly. A kérdés ugyanis nem az, hogy Arquímedes hogyan képes ilyen borzalmakat elkövetni, hanem sokkal inkább az, hogyan tudta rávenni a családtagjait, hogy mindenben működjenek együtt vele.
A rendkívül jó érzékkel felépített jelenetekből azonban kiderül, hogy a családfő mennyire magához köti családjának valamennyi tagját: a fia ugyan sikeres sportoló, és házasodni készül, ettől függetlenül kénytelen dolgozni az apa boltjában, és képtelen konfrontálódni, folyamatosan alárendeli magát. Ugyanez igaz a család többi tagjára is: mintha láthatatlan pórázon rángatnák őket. Úgy ülik körül a közös jövőt, mint a családi asztalt, és senki nem állhat fel, amíg az apa be nem fejezi az étkezést.
A film érzékenyen ábrázolja a bűnbeesést és következményeit, bár talán csalódást keltő lehet, hogy nem aknázza ki megfelelően a cselekmény akciópotenciálját, hanem inkább a belső lélektani feszültségekre helyezi a hangsúlyt. Ettől függetlenül mindenképp érdemes megnézni, különösen azoknak, akik szerették a Juan José Campanella által rendezett, 2010-ben Oscar-díjat nyert Szemekbe zárt titkokat. Bár egészen más stílusban, de Trapero is az új argentin bűnügyi mozik hagyományait követi, filmje minden bizonnyal hozzájárul a műfaj megújulásához.
