A Ready Player One egy adaptáció: Spielberg az 1972-ben született Ernest Cline szlemmer és író megegyező című, 2011-ben megjelent, Alex- és Prometheus-díjjal is elismert, popkultúrát summázó kultregényét dolgozta fel. A regény – ahogy a film is – 2044-ben játszódik, a cselekmény bolygónk egyik gigapoliszának szegénynegyedében kezdődik, ahonnan a gimnazista Wade Watts is ugyanúgy menekül, ahogy az emberiség nagy része: az OASIS nevű virtuálisvalóság-játékban talál magának élhető valóságot, barátokat, kalandokat és célokat.
A világ lakosai, illetve pontosabban ezen földlakók virtuális avartarjai partizánmódon vagy klánokba szerveződve, esetleg a hataloméhes (azaz gonosz!) multinacionális Innovative Online Industries szolgálatában próbálják megoldani a játék alapító atyja által, a halála előtti utolsó gesztusaként feladott három rejtélyt.
E három titok megoldásához pedig nem kell más, mint az elmúlt évtizedek mindenfajta popkultúrájának beható ismerete, az alapító életútjának még bennfentesebb megértése és olyan csűrcsavaros észjárás, amely mindezen ismereteket frappánsan összerendezi. Aki pedig megoldja a rejtélyt, jutalma egy „húsvéti tojás” lesz, mely a valóságban a cég főrészvényesévé, a virtuáliában pedig istenné teszi az illető játékost.
A „húsvéti tojás” – az idézőjel ellenére – nem öncélú poén, hanem a popkultúra egyik alapfogalma. Körülbelül olyan, mint az intertextualitás a posztmodern irodalomban. Az angolul Easter eggnek nevezett fogalom összefoglalva azt jelenti, hogy egy adott mű szövetében az alkotók elhelyeztek más művekre utaló apróságokat, esetleg saját alkotói kézjegyüket. Ilyen például, ha egy posztapokaliptikus film (Legenda vagyok, 2007, Will Smith-szel a főszerepben) egyik jelenetének hátterében feltűnik a Batman versus Superman című film plakátja (megfejtés: amit akkor még nem mutattak be, de a gyártó stúdió ilyen módon üzent a sasszemű rajongóknak, hogy a filmről nem mondtak le).
Vagy például az, ha a nemsokára bemutatásra kerülő új Star Wars filmben a fiatal Han Solo egyik járgányának a hátsó lámpái pont ugyanolyan formatervezést kaptak, mint amilyet az 1960-tól gyártott legendás Ford Falcon gépjárművek (vö. Ford = Harrison Ford, Falcon = Millennium Falcon).
A 2044-ben játszódó történetben az emberek többsége az OASIS nevű virtuálisvalóság-játékba menekül
Fotós: Intercom
Cline regénye is hemzseg az Easter eggektől, Spielberg filmje pedig még inkább – összeszámolni szinte lehetetlen. Nincs olyan képkocka, jelenet, megszólalás, amely ne utalna valamire. És nem csak a fő vonal zsibong a popkulturális utalásoktól, a film képeinek háttere, a tömegjelenetekben eldugott alakok, az utcaképek zsúfoltsága mind tele vannak kisebb-nagyobb, egyértelműbb vagy szellemesebben elhelyezett utalásokkal.
Annyira tele, hogy a közönség itt menthetetlenül két részre szakad: az egyik egy szivárványszínes Mátrix-klónt lát, a másik felének pedig néha feltűnik, hogy a kismillió utalás előterében van azért a filmnek valami szüzséje is.
Lehetne ezt a filmet szigorúan is mérlegre tenni, de felesleges. Ennek oka pedig egyszerű. Jött egy rajongó fiatal, és írt szerelméhez, a popkultúrához egy ódát. Ezt a művet pedig felfedezte a popkultúra egyik megteremtője, élő legendája és félistene, és rendezett belőle egy hatalmas lendületű nagyzenekari darabot.
Ernest Cline író és Steven Spielberg rendező – valamint Alan Silvestri zeneszerző – közös gyermeke filmként olyan, amilyen, de minden benne van, ami a popban az elmúlt évtizedekben számított. Egy ilyen enciklopédia vagy szimfónia létrehozásában pedig ott van még egy vonatkozás is. Ahogy minden összegzés valaminek a lezárása, úgy ez a film is az: az általunk ismert popkultúra véget ért. De jön helyette egy másik: a virtuális valóság.
