Oravecz Imre elmúlt időszakban napvilágot látott munkái regények voltak, (Ondrok gödre, Kaliforniai fürj), és sokakkal együtt engem is rettenetesen foglalkoztatott, hol marad az újabb verseskötet; a 2002-es, A megfelelő nap óta vártam rá. Végre-valahára megérkezett, kézbe vehető a Magvető Kiadó Oravecz-életműsorozatának első darabjaként a Távozó fa.
Oravecz Imre majdnem minden könyve meglepetés. Ez alól a Távozó fa sem kivétel. „Az, hogy az igazat kell írni. Minél pontosabban, tárgyilagosabban. Vagyis minél egzaktabban” – nyilatkozta a szerző nemrég egy interjúban, s ez a kijelentés ráillik a mostani könyv verseire is.
Ahogyan Márai Sándor ír naplóiban az öregségről, olyan megrázó könyvet hozott össze Oravecz Imre lírában. Az új Oravecz-kötet Kassák Lajos időskori verseivel rokon, annyi különbséggel, hogy a markáns, letisztult nyelv szinte a kezdetektől meghatározza az Oravecz-lírát.
Az 1972. szeptember című, nagysikerű kötet egy szerelem, egy kapcsolat leépülésének a története, miközben a mostani az öregség világának precíz feltérképezésére vállalkozik. Arra, hogy a kiszolgáltatottság teremtette új kihívások anatómiájáról, a megalázónak látszó helyzetekről tájékoztasson határozott és bátor erővel. Oravecz leltárt készít a saját öregedéséről, úgy jár benne, mint a Sztalker szereplői abban a másik, különös és ismeretlen világban. Nem egy idősödő férfi panaszai, nem egy idősödő férfi vallomása a verseskötet, Oravecz mindig a pontosság, a szavak helyes használatának, elhelyezésének volt a híve, s ez a Távozó fa esetében sincs másképp. Leíró nyelven beszél, mellébeszélés és patetikus felütések nélkül, s az érzelgősség teljes hiánya, a tárgyilagos személyesség miatt is érezzük annyira megrázónak és emlékezetesnek a kötet verseit. A múlt egy darab tárgy, amit a szerző használ, a múlt a dolgokhoz való közeledés elengedhetetlen eszköze. „csak tér van és a térben mozgás, változás, / melynek része vagyok, / de iramán nem változtathatok.”
Olvasás alatt mindvégig tudjuk, hogy a költő bőrére megy a játék. Jóllehet Oravecz a saját öregségéről, az öregség tartogatta meglepetésszerű hanyatlásról ír, az önirónia, remélem, nem lövök túlságosan mellé, ha azt állítom, a humor fogódzóként ott feszül a versekben, a gyengébb idegzetű olvasók kényelmesen belekapaszkodhatnak. Megfoghatják. Az önirónia és a humor (is) fogva tartja az olvasót.
A több részre osztott kötet egyik nagyon személyes tematikájú része a költő családi helyzetéről árul el részleteket, úgy érzem, itt az élet mérete miatt kiszorul az irodalom, nagyon nehéz csupán esztétikai minőségükben figyelni ezekre a versekre. Az utolsó részben – a magyar irodalomban meglepő és szokatlan módon – a költő angolul írt verseit olvashatjuk, s mint egy másik interjúban mondta Oravecz Imre: „Amerikai költő barátom szerint nem rossz, közölhető, amit csinálok.”
Korántsem ünnepi könyv a Távozó fa, de megjelenése ünnepi pillanat.
Oravecz Imre: Távozó fa, Magvető Kiadó, 2015.