A Yarrow Cheney és Chris Renaud által az Illumination stúdió berkeiben rendezett film kérdésfeltevése olyan egyszerű és magától értetődő, mint amennyire kivétel nélkül minden gyereket és felnőttet egyszerre és külön-külön is foglalkoztat: mit csinálnak a házi kedvencek, amikor nincs otthon a gazdi?
A nappali szoba napsütötte sávjában süttetik a hasukat? Egész végig különösebb cél és értelem nélkül alszanak? Azonnal bevackolják magukat a bevetetlen franciaágyba? Néznek ki szomorúan az ablakon? Szorgalmasan edzenek a családi futópadon? Nekiállnak szétcincálni egy nagymamai örökség részeként otthonunkba érkezett díszpárnát? Vagy a csillagászat és a magfizika aktuális kérdésein törik kis buksijukat? Ugye, hogy számtalanszor eszünkbe jutottak ezek a kérdések, amikor reggel félálomban bezártuk magunk mögött a lakás ajtaját, otthon hagyva kis (vagy nagyobb méretű) kedvencünket?
Ezzel kezd filmünk is – egyébként eléggé hasonlóan, mint annak idején a Toy Story (Játékháború) –, egy téglából épült, kívül tűzlétrás, klasszikusan sokemeletes New York-i lakóház kislakásos intim szféráiba nyerünk bepillantást. A különböző életkorú és társadalmi osztályú emberek reggel lelépnek dolgozni, és otthon maradnak az állatkák, akik az ajtócsapódás pillanatában szintén elkezdik napi rutinjukat. Főhősünk, Max egész álló nap aktívan álmodozva figyeli a bejárati ajtó belső oldalát, a szupercuki Gidget pedig a szemközti ház ablakából aktívan álmodozva figyeli Maxet. Chloe, az elhízott macska a hűtőt fosztja ki, falatról falatra oldódó lelkifurdalással. Mel, a bulldog végre relaxálna, ha nem zavarná meg folyamatosan egy fán ugráló kajla mókus meditációs bambulásgyakorlatai közben. Sweetpea, a kanári a LED-tévén egy vadászgépes mozit néz, és ahogy repül szembe a ventilátor szelével, szabadnak és madárnak érzi magát.
A rajzfilm által olyan helyekre is bepillanthatunk, ahová emberként soha nem lehet bejárásunk
Ám amennyire csábító – és véleményem szerint szórakoztató – lenne nyolcvanhét percen keresztül nézni a kis kedvencek otthoni titkos semmittevését, a kis kedvencek titkos életét, ezeknek a jeleneteknek mégis vége szakad, és színre lép a dramaturgiai fordulat, elindul a cselekmény, megjelenik minden egyke háziállat rémálma, egy új lakótárs. „Ó, borzalom! Ó, szörnyűség! Ó, minden istenek és ördögök!” – ilyeneket olvashatunk le Max animált pofikájáról, amikor hipszter gazdija bemutatja neki a frissen örökbefogadott Duke-ot.
Féltékenység démonai kezdik emészteni kiskutyánk lelkét, hatalmi harc és királydráma veszi kezdetét a két jószág között. Ám ez a harc nem a végső, nem tarthat örökké, egy balul elsült „megszabadulunk a másiktól” akció közben mindkét ebet begyűjti a sintér. Innentől kezdve pedig a hazajutás a fő cél!
Eljutunk kis hőseinkkel egy kegyetlen kóbor macskák alkotta köztársaságba, egy segédkerekes basset hound által fenntartott poszthippi partikommunába és egy Hógolyó nevű exbűvészkellék vérnyúl szellemi vezetésével működő ellenállócsoport szigorú beavatási szertartására is.
A végén persze minden jóra fordul, minden állatka a helyére kerül. Nagyjából ennyi, több mély társadalmi vagy még mélyebben emberi mondanivaló nincsen, a készítők nem akarták megugrani a Pixar- vagy a Disney-animációk egyre magasabbra tett lécét. De nincs is ezzel baj, mi felhőtlenül szórakoztunk, és várjuk a most már hivatalosan is megígért második részt.
