Az akadémikus pályatársak közül Ferdinandy György és Kovács István is méltatta a hiánypótló vállalkozást; Bisserka Benisheva, Bulgária magyarországi nagykövete pedig azt emelte ki: a közel ötvenezer bulgáriai zsidó megmentésében főszerepet játszott a bolgár ortodox egyház, amely egy húron pendült a bolgár parlament képviselőivel és az ország politikai vezetőivel, ám a legfontosabb mégis a bolgár társadalom kiállása volt. Pedig Bulgáriára a tengelyhatalmak szövetségeseként rendkívül nagy nyomás nehezedett, hogy deportálja a zsidó közösséget, mégis megmaradt az egyetlen olyan német szövetségesnek, amelyik nem küldte haláltáborokba saját állampolgárait. Klein András, Magyarország szófiai nagykövete szerint a bolgár pravoszláv egyház nem tett egyebet, mint hogy egy roppant kritikus időszakban intézményesen, nyíltan és határozottan kiállt a keresztény értékek mellett.
A szerző, a két kultúrában is otthonos Doncsev Toso, aki nemcsak íróként, hanem a magyarországi bolgárság kulturális és politikai képviselőjeként is megkerülhetetlen szerepet töltött és tölt be, a könyvet apja emlékének ajánlotta, „aki toleranciára tanította” őt. Élvezhető esszéstílusban fogalmazott kötetének középpontjában a nevezetes dátum, 1943. március 9. áll, amikor nem indultak el a deportálóvonatok Bulgáriából, mert III. Borisz cár megtiltotta a szerelvények kigördülését a pályaudvarokról. A titkos forgatókönyv céldátuma amúgy március 10. és 11. lett volna – így elmondható, hogy félszázezer ember életét az utolsó pillanatban sikerült megmenteni.
A morálisan eléggé felül nem értékelhető döntés azonban korántsem egyszerű uralkodói kegy volt: széles társadalmi konszenzus eredményének tekinthető. „Ebben az országos méretű szolidaritásban már 1940-től meghatározó szerepet játszott Sztefán szófiai metropolitával az élen a bolgár ortodox egyház egyöntetű és egyértelmű, zsidókat védő és mentő álláspontja, amely széles nyilvánosságot kapott. Az egyház egyetemleges elkötelezettségén túl ugyanezt a tevőleges segítségnyújtást valósította meg Dimitar Pesev parlamenti alelnök és negyvenkét kormánypárti képviselő tiltakozó akciója 1943. március 8-án a belügyminiszternél, Joanna cárné rokonszenv-nyilvánítása, írók, így Elin Pelin, a bolgár próza élő klasszikusa, a cár bizalmasa, továbbá művészek, ügyvédek, ellenzéki személyiségek, valamint egyszerű emberek kiállása a zsidók védelmében” – írja Doncsev. Hiába, nemcsak az ördög, de az angyal is a részletekben lakozik.
Mi tagadás, keresztény magyar emberként némiképp irigylem a bolgárokat, hogy amikor kellett, tudtak Krisztus szellemében dönteni. S csupán halványan remélem, hogy akad majd magyar író, aki a hétköznapi és nem hétköznapi történelmi erényekről értekezve az ellentmondásos és megosztó személyiségnek számító magyar kormányzóról, Horthy Miklósról is képes lesz hasonló, többnyelvű esszékönyvet írni, amelyben kifejti majd: gyalázat, hogy veszni hagyott félmillió magyar vidéki zsidót; de elismerés neki, amiért egy hasonló gesztussal, a deportálások leállításával – akárhogy is, de – megmentett százezer fővárosit. Ami pontosan a duplája annak, mint amiről Doncsev Toso ír remek, szembenézésre késztető könyvében.