Egy csomó kiváló szerző művét korábban olvastam el, mint javallott lett volna – gondoljunk például az Úrra, kinek Bibliáját igen zsenge fővel lapozgattam, rögtön Tamási Áron Ábel című trilógiájának befejezése után, amely a szerző–elbeszélő–narrátor triumvirátus vonatkozásában egy nyiladozó és olvasni épp csak megtanult gyermekfő számára sokkoló bonyolultságú tud lenni (Miért írja a címlapon, hogy Tamási Áron írta, ha egyszer egy Ábel nevű fickó mesél benne egyes szám első személyben? és hasonló kérdések garmadája) –, aminek megvoltak a maga jó oldalai (például közel harminc év alatt le tudtam vele nyűgözni körülbelül másfél lányt, akit egyáltalán érdekelt az irodalom nevű úri huncutság), de természetesen a rossz oldalai is, hiszen sokszor nem vagy nem jól értettem az adott műveket. Félő, hogy így jártam Dürrenmatt-tal is.
Az Európa Diákkönyvtár sorozatban olvastam el A nagy Romulus című „történelmietlen történelmi komédiát” és Az öreg hölgy látogatása című „tragikus komédiát”, valamint A fizikusokat, amelynek címe alatt csupán a „komédia” szó szerepel műfajmegjelölésként, de a végén a szerző úr 21 pontban magyarázza el az egyszeri kamaszodó olvasónak a világot, s benne a drámaírás logikai és filozófiai alapmozzanatait, de úgy, hogy a fal adja a másikat. Ezek után több regényét és kisregényét is elolvastam, és férfiasan bevallom: szerettem őket (na jó, a Görög férfi keres görög nőt című könyv kicsit idegesített, de ott is éreztem a jól megírt mondatok hatalmát, és különben is, ki vagyok én, alighanem csak egy népi sarjadék).
Mikor ennek a cikknek a megírásához készülődtem, megpróbáltam gyorsan újraolvasni mindent, amit a karácsony és újév közötti, könyvbeszerzési szempontból zűrzavaros időszakban sikerült, de mielőtt hozzájuk láttam volna, felidéztem, mire emlékszem a svájci zseni – aki 95 évvel ezelőtt született, éppen ezen a napon – műveiből vagy vele kapcsolatban. Sokat nem is kellett gondolkoznom, mert A nagy Romulusnak azt a jelenetét, amikor a leszálló ágban lévő római birodalom utolsó császára, Romulus (a szakmában is jegyzett, jeles tyúktenyésztő) és a feltörekvő germánok vaskezűnek látszó hadvezére, Odoker (szintén kiváló tyúktenyésztő) a dráma alighanem-csúcspontján meghányja-veti a tyúktenyésztés problémáit, nemigen lehet elfelejteni. Vagy a hatalom és anyagi javak kétségbeejtően korrumpáló erejét megmutató drámát sem, amelyik szívszorítóan prezentálja, hogy a lepattant kisvárosba megérkező, hajdani sérelmei miatt egész életében bosszút forraló öreg hölgy miként veszi rá a városka önmaguk számára is feddhetetlen erkölcsűnek mutatkozó polgárait a jó öreg pénz segítségével arra, hogy megöljék hajdani szerelmét, aki annak idején rútul elbánt vele – az ember gyomra egyszer, fiatalon összeszorul ettől a pőrére vetkőztetett, kimerevített emberi esendőségtől és gonoszságtól, és úgy is marad. Meg kell említeni Az ígéret című bűnügyi kisregényt is, amely azon túl, hogy lazán és csípőből újraírja a hagyományos krimik minden fontosabb parancsolatát és fordulatát, olyan szenvtelen együttérzéssel beszél kéjgyilkosságokról, hogy az ember már sohasem lesz ugyanaz, aki az olvasás előtt volt. Vagy A baleset című hosszabb elbeszélésben/kisregényben előadott bűvészkedést az igazságszolgáltatással…
És hogy még mire emlékszem? Arra, hogy majd minden könyve és drámája hetekig, hónapokig, sőt évekig nyugtalanított. A szerző részéről tudatosan félresiklatott és ezáltal használhatatlan értelmezési sémák az olvasó ellen fordulnak. A megdöbbenésre, hogy majd minden műben szerepel egy gonosz, idős hölgy – és a magyarázat keresésére, hogy vajon miért? A meglepődésre, hogy a pénz, a hatalom, a háború és a fegyverek elleni hippiszólamokra is le lehet szűkíteni a műveket („Az a kérdés, mi jobb: a kapitális katasztrófa vagy a katasztrofális kapitalizmus?”, teszi fel a kérdést Romulus), majd a megnyugvásra, hogy a fenti t-sémákat olyan eredeti módon sikerült megírnia, ahogy senki másnak. Az idegesítően aprólékos szerzői instrukciókra, amelyek látszólag semennyi mozgásteret nem engednek a rendezőnek, de gyakran még a befogadónak sem, pedig. Arra, hogy Dürrenmatt műveiben az általunk oly nagyon irigyelt svájci élet fonákjába is betekintést nyerhetünk, és elégedetten nyugtázhatjuk, hogy az ott élők jó része is csupán gyenge (jellemű) ember; némi hasonlóságot fedezhetünk fel itt Thomas Bernhard műveivel, aki az osztrákokat ostorozza kérlelhetetlen szigorral – igaz, Dürrenmatt sokkal megengedőbb és egészségesen cinikusabb. Arra, hogy mindenki sokat dohányzik (kivéve persze Romulust). Festmények, zenei művek és tájak aprólékos bemutatására. Fergeteges poénokra: „A császári tógát óhajtja, felség, vagy a hálóköntöst? Romulus: A hálóköntöst. Ma már nem uralkodom.”, illetve: „Nem tudom, Isten a mi oldalunkon áll-e… Híreink e tekintetben eléggé bizonytalanok.” (A nagy Romulus) Vagy: „Rose asszony: Oscar hat fiút hoz a házasságba. Doktorkisasszony: Hatot? Rose misszionárius: Hatot. Rose asszony: Hatot. Oscar szenvedélyes apa.” (A fizikusok) Aforizmaszámba menő megfogalmazás-gyöngyszemekre: „Az emberségnek, uraim, a milliomosok tőzsdéjén árfolyama van. Én, az én tőkeerőmmel, akár egy egész világrendet vásárolhatok magamnak.” (Az öreg hölgy látogatása) Vagy: „Minden gondolatot előbb-utóbb kigondolnak. (…) Amit egyszer kigondoltak, azt nem lehet visszavonni.” (A fizikusok) Esetleg: „Aki az utolsókat rúgja, mint mi itt valamennyien, az már csak a komédiát értheti meg.” (A nagy Romulus)
Hét könyvet olvastam újra az elmúlt napokban, és meg kellett állapítanom, hogy nagyjából mindenben igazam volt, amiket (kis)kamaszként érzékeltem (és esetleg csak később fogalmaztam meg). Mégsem jártam hát rosszul – azaz „így” – Dürrenmatt-tal, egyik meghatározó olvasmányélményemmel.