Bevallom, bennem két Törőcsik Mari-kép él. Az egyik a betegsége ellenére is aktív színésznőé, aki még tavaly is három mozgóképes produkcióban játszott: a Fehér Béla regényéből készült Kossuthkifli című tévésorozatban, a Juhász Ferenc hatalmas költeménye alapján Vidnyánszky Attila által előbb színpadra, majd filmre álmodott A szarvassá változott fiúban, illetve a Swing című zenés könnyelműségben Ónodi Eszter, Csákányi Eszter és Törőcsik Franciska mellett. Ez utóbbiról írta sok filmkritikus és esztéta, hogy a filmet leginkább miatta érdemes megnézi, mindenkit lemos a színről, ahogy megformálja Emmit, az egykor ünnepelt, de most már öreg, magányos és betegeskedő dívát.
Ez a Törőcsik Mari az, akinek esetében a veleszületett hatalmas tehetség és az ezt elismerő díjak rengetege szerencsésen találkozott, legyen bármilyen politikai rendszer, bármilyen kormány vagy akarat, ő valahogy mindig felül tudott kerekedni a kisszerűségen és az efemer érdekeken, ki tudta kerülni a pillanatnyi forgolódást, és színészi teljesítményeit itthon és külföldön is számos elismeréssel jutalmazták. Kétszeres Kossuth-, kétszeres Jászai Mari- és Balázs Béla-díjas, 1976-ban a cannes-i filmfesztivál legjobb színésznője a Déryné, hol van? női főszerepéért, továbbá a Nemzet Színésze, a Nemzet Művésze… és még sorolhatnánk. Pontos statisztika és utánaszámolás nélkül is bizton kijelenthető, hogy ő a díjakkal leginkább elismert magyar színésznő. Abszolút megérdemelten!
És végül ez a Törőcsik Mari az, aki szinte hetente-kéthetente feltűnik valamelyik címlapon, rendszeresen kimerítő hosszúságú interjúkat ad, hamvas és kislányos mosollyal néz még mindig a kamerába, s mindennek ellenére sem hagyja veszni szeméből az örök, belülről fakadó huncutság pislákoló gyertyalángját. S akinek különös és szexi napszemüvege legalább annyira megjelenése részévé vált, mint amennyire például a U2 frontembere, Bono sem képzelhető el valamelyik különös és szexi napszemüvege nélkül.
A másik Törőcsik Mari az – nekem, és ha jól sejtem, egész nemzedékemnek, no meg az utánunk jövőknek is –, aki még jóval a születésem-születésünk előtti szerepeivel úgy égett bele a retinánkba, hogy azt a fejünkből képtelenség kiverni. A különböző tévécsatornákon rendszeresen műsorra kerülnek „régi”, az ötvenes-hatvanas-hetvenes években készült filmjei. Például az 1956-ban bemutatott Körhinta, az első filmszerepe. Vagy az Édes Anna (1958) és a Szent Péter esernyője (1958), melyeket ha húszszor nem, akkor egyszer sem láttam – az eredeti Kosztolányi Dezső- és Mikszáth Kálmán-regények kötelező elolvasása után… vagy éppen helyett. S ilyen A Pál utcai fiúk világhíres filmváltozata is, két évtizeden keresztül néztem és nézte mindenki – átéltük, játszottuk, és csak sokkal később, amikor már némileg tudatosult, hogy a film az film, s nem a valóság szövetének egy darabja, akkor esett le, hogy bizony ebben is játszik Törőcsik Mari, ő Nemecsek Ernő édesanyja.
Ez a Törőcsik Mari-kép olyan, ami már most úgy klasszikus és örök, ahogy kevés dolog a földkerekségen. Ugyanúgy, ahogy például Marylin Monroe, Ingrid Bergman vagy Audrey Hepburn fiatalkori szerepei. Hiszen egyszerre van messze – ezek nem a mi filmjeink voltak, csak örökül kaptuk őket –, s egyszerre nagyon közel, mert az idő, ha a filmeken magukon fogott is, a színészi játékon és főleg Törőcsik Mari játékán, alakján, karakterein, tekintetén, szomorúságán és mosolyán szinte semmit.
Törőcsik Mari ma nyolcvanéves, mindkét Törőcsik Mari. Sok boldog percet és sok vidám, nyugodt órát szeretnénk kívánni! Boldog születésnapot!