Mi várt arra, aki lázadó dalokat mert írni; és mégis, hogy maradhatott fenn a Beatrice a múlt rendszerben? És hogyan értékeljük negyedszázad elmúltával a politikai fordulat idején az együttes szereplését? Hogyan élte meg a politikailag elszigetelt ország mindennapjait a vasfüggöny innenső oldalán a Nagy Feró vezette rock-punk banda? Egyebek mellett ezekre a kérdésekre keresi a választ az Újszínházban bemutatott Rice, Rice, Beatrice című, filmes elemekkel kiegészített rockmusical, amelyet Dörner György ötlete nyomán Falussy Lilla írt és Bozsogi János gondolt színpadra.
Nagy Ferót arról kérdeztük, miként éli meg, hogy színdarab született csapatáról, és milyen érzés lázadóként viszontlátni magát mások olvasatában.
– Az ember néha túlértékeli a saját fontosságát. A Beatricére gyakran mondják, hogy történelmet csinált, de én nem tudok így gondolni rá. Tudja a fene, hogy az-e! Arról nem beszélve, hogy az én életemről és történetemről a színészek nagyon kicsi hányadának van ismerete. Mit lehet rólam tudni? Egy botrányhős, büdös bunkó, ő a nemzet csótánya! Nekem nagyon jó érzés, hogy szembesültek azzal, hogy ez nem egészen így van. Amikor elkezdték élettel megtölteni a történetemet, ledöbbentem: Jézusom, ebből tényleg egy színházi előadás lesz?! – mondta a zenész.
Mint rámutatott, az őt megformáló Kurkó József Kristóf hozzá hasonlóan székely, így maga is szembesül egy csomó olyan helyzettel, amely előtt annak idején értetlenül állt, hogy bizonyos szituációkban miért reagál másként, egyáltalán mitől más ő, mint az anyaországiak. – Nagyon hamar kiborítjuk a bilit, és ha valami fehér, az fehér, ami pedig fekete, az fekete. Nehéz minket, erdélyieket hülyíteni, ebben egy hullámhosszon vagyunk Kurkó Józseffel. Izgalmas látni most a közelmúltunkat. Engem tizenkét ember figyelt meg, abból három volt titkosrendőr, a többi besúgó.
Tulajdonképpen a barátom volt az egyik, na nem a zenekarban, közöttünk nem volt ilyen elem. A rendőrség többet tudott rólunk, mint mi saját magunkról, érdekes, hogy ma az okostelefonnak ugyanúgy megadjuk minden adatunkat önként és dalolva. Nyilván azért, mert mi is kapunk információt – tette hozzá.
A Ferót alakító Kurkó József Kristóf úgy érzi, ez a produkció nagy felelősség is, hiszen számítaniuk kell arra, hogy a Rice-rajongók eljönnek majd megnézni az előadást. – Arra figyelek, hogy legalább tíz százalék Feró legyen a karakteremben, gesztusaiban hasonlítson rá, de semmiképpen nem utánoztam le őt – hangsúlyozta a színész, aki második általános iskolás volt a rendszerváltás idején Erdélyben, így mint mondja, nem idegen számára az időszak, és Feró lelki világával is jobban tud azonosulni azáltal, hogy mindketten székelyek.
– Magam is láttam fekete autót, amiben elvittek valakit, és isten tudja, mikor láttuk viszont. Szóval érzem a szabadságvágyat, de meg kellett tanulnom a Feró-féle kirobbanást színpadon bemutatni, hiszen az ő habitusánál sokkal visszafogottabb vagyok – tette hozzá a színművész, aki szerint egy élő legenda megtestesítése önmagában sem könnyű feladat, azonban hogy Feró végignézi az előadást, majd egy dal erejéig része is a darabnak, különösen nagy kihívást jelent számára.
A Rice olyan ismert dalai mellett, mint a Jerikó, az Angyalföld, a Nagyvárosi farkas, a Motorizált nemzedék, a Térden állva, a Késő már és természetesen a későbbi slágerek, mint az Azok a boldog szép napok, valamint a kor emblematikus figurái – köztük a táncdalénekes Korda György és a Kádár-kor magyar hazai popzenei világának igazgatója, Erdős Péter – hozzák vissza a puhuló diktatúra hangulatát, amellyel együtt Feróék „utálták az egész huszadik századot”.