Visk – élő hagyományok címmel ad ízelítőt a kárpátaljai nagyközség sajátos népi kultúrájából a Magyarság Háza. A hajdani Máramaros vármegye középkori koronavárosában – ahová Huszt várának romjai alatt visz az út – napjainkban is 1400-an élnek csuhéfonásból. Magyar iskolája 500 éves (református népiskolaként nyílt a XVI. század közepén), híres gótikus temploma a XIII–XIV. század fordulóján épült az első kárpátaljai kőtemplomok egyikeként.
Ha egy kiállítás alapján némi felületes képet merünk alkotni a bemutatott település lakóinak mentalitásáról, a viskiekben valami félelmetes alázat, áldozatosság és csökönyösség kell lakozzék. A XX. század borzalmai sem irtották ki belőlük a ragaszkodást hagyományaikhoz, a bemutatott tárgyi és fotóanyag tanúsága szerint ma is ugyanúgy űzik a régi mesterségeket. Ráadásul sikerrel. A viski csuhéfonók az 1960-as évek óta folyamatosan szerepelnek nemzetközi népművészeti kiállításokon, akárcsak a „világjáró vengerecek”, akik régen hatalmas utakat tettek meg, hogy vásárokon értékesítsék kezük munkáját.
A kosárkötő asszonyok többsége azért töri egész októberben a kukoricát, hogy fizetségként elvihesse a csuhét. Nyilván minden olvasó pontosan tudja, mi az a csuhé, csak a rend kedvéért írom: a csuhé a kukoricacső héja. Az a hosszú levél, amit az átlagos kukoricafogyasztó eldob, mert nem viski asszony, ezért azt hiszi, a csuhé legfeljebb a csuhébabához jó, amit óvodában lehet csinálni, hogy amikor aztán szétesik, jól teleszemeteljük vele a szép lakást. A kosáron és a babán kívül csuhéból készülhet még papucs, retikül, ceruzatartó, csobolyótartó meg mindenféle más tartó, asztali és karácsonyfadísz; mikroszkópot nyilván csak azért nem csinálnak belőle a viskiek, mert nem akarnak szerénytelennek tűnni.
Visk karakteréhez régóta hozzátartozik a kézművesség, 1560-tól említenek levéltári iratok jelentős len- és kenderföldeket a településen. A lenvászon, a gyolcs és a lenolaj is fontos értékesítési cikknek számított 1800-as évekbeli adatok szerint. Érdekesség, hogy a viski lenolaj vevőkörét a környék orosz és román, görögkeleti vallású családjai jelentették, akik jóval szigorúbb böjtöket tartottak, mint a magyarok, s olyankor zsír helyett olajjal sütöttek. Persze csak a fölösleget adták el a viskiek, nyilván tökéletesen tisztában voltak a lenmagolaj azon élettani hatásaival, amit nekünk a patikus magyaráz el, mert annyi eszünk lett a nagy modernségben, hogy magunktól ezt se tudjuk.
A viskiek csinálnak továbbá gyönyörű szőtteseket, pokrócokat, szőnyegeket meg úgynevezett bödöncsónakot, amit egy fatörzsből vájnak ki, mint Robinson. És gazdálkodnak, méhészkednek, pásztorkodnak, ahogy őseik is tették, pedig senki soha nem magyarázta el nekik, hogy mi az öko meg a bio.
A kiállításon látható kisfilmen maguk a viskiek szólalnak meg. Egy fiatalembert arról kérdez a riporter, miért csinálják ezt, amikor mindenki más már modern, városi körülmények között él, dolgozik. Azt feleli: „Amit mindenki csinál, annak nem lesz jövője. Mi szeretjük az evőkanalat naponta akár többször is a kezünkbe tenni. És az a mezőn terem meg.”
A kiállítás a Magyarság Háza Herman Ottó termében (a Mi, magyarok kiállítás területén) 2016. december 30-ig tekinthető meg.