Kamocsay Ildikó Istennői színjáték című regényében annyit mennek, hogy az már pikareszk, és annyit beszélnek, hogy tulajdonképpen folyamatosan beszélnek. A majdnem 400 oldal végig női fecsegés, csevegés, pletykálkodás. Nem hímsovinizmus mondatja ezt velem, hanem mert a maguktól értetődő dolgok szóvá tétele – reggel felébredtem, hideg telünk van, milyen lapos tányér! stb. – a női princípiumhoz tartozik, akkor is, ha alkalmasint több férfi csinálja – vagy legalábbis hangosabban –, mint nő. A fecsegés természetesen az ilyen műveknél stílusjegy, gondoljunk csak a Svejkre, vagy a zseniális XX. századi cseh irodalom egészére: milyen élvezettel olvassuk Hrabal vagy Kundera pletykálkodását! Hogy borsódzik a hátunk Karel Capek vagy Ladislav Fuks aprólékosságától!
A csevegő-fecsegő szerző azért tud érvényesülni, mert olyan közel lép az olvasóhoz, hogy azt szerzővé téve ő maga gyakorlatilag eltűnik – bennünk? „…az írás lerombol […] minden eredetet. Az írás éppen […] a mellékösvény, amelyen át szubjektumunk elillan […], amelyben minden személyazonosság feloldódik, s mindjárt elsőként az írói test azonossága” – írja Roland Barthes az 1968-as A szerző halálában.
Az Istennői színjáték elbeszélő hősnője az összes többi karakterrel együtt mindenesetre remek gyakorlóterep a szerző halála árán megszületni kívánó olvasónak – hogy folytassuk a barthes-i gondolatot –, akinek olykor szinte mondatról mondatra kell kitalálnia, hogy ki mondta és miért. A dialógusok burjánzása miatt néha az az érzésem támadt, társalgási drámát olvasok, melynek egyértelmű célja a szociállélektanilag értelmezhető valóság minél hatásosabb sűrítése.
Pedig szerelem történik egyébként, legalábbis a szerelem ürügyén rohangálunk egy fiktív szocialista Magyarországról egy fiktív trópusi szigeten át egy fiktív párizsi operaházba, van háború, gyilkosság, szex és a XXI. század második fele a maga tekintélyes fiktívségében, és a dialogizálók vitatkoznak, kiabálnak és mindenfélével vádolják is egymást, mégsem akar az írás színjáték lenni, ahogy a cím ígéri, inkább kaotikus monodrámának hat.
Istennőkkel sem igazán találkozhatunk, legfeljebb isteni (szerzői) közbeavatkozással, ami annyira felvállalt, hogy egyenesen koncepció, és amitől súlytalanná is válik a karakterek rengeteg akciója és dikciója, hiszen érthető már, hogy mindegyik a szerző szócsöve. De az is lehet, hogy ez a bolondos istennő, aki mindenki szájával szól egyszerre, tényleg csak bolondozik velünk, hiszen elég hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a címben Dante művére tett utalás is tréfa, ahogy a cselekmény felosztása Pokolra, Purgatóriumra és Mennyre is sziszifuszi zsonglőrködés elkaphatatlan labdákkal.
Kanczler Klára borítót díszítő, puritánságában is ékesszóló grafikája is ezt a sziszifuszi küzdelmet példázza. Groteszk jelenet templomablakon át: egy asszony húz maga után férfiakat és gyermekeket egy végtelenbe nyúló grádicson, miközben a felettük lebegő Krisztus-alak tanácstalanul tárja szét a karját.
Kamocsay Ildikó: Istennői színjáték, Napkút Kiadó, 2016.