A fő kérdés mindig az, hogy miért éppen az kapta a legrangosabbnak tartott irodalmi kitüntetést, aki kapta. Az egyik túl ismeretlen, a másik túl népszerű, az egyik túl nehéz, a másik túl könnyű, az egyik túltolja a politikai szerepvállalást, a másik túl csendes és apolitikus, az egyik nem is író, a másik annyira az, hogy senki sem olvassa. És még folytathatnám; a főleg sznob és másrészt politikai károgásnak végeérhetetlen a diszkográfiája.
Ugyanez volt idén is, a fogadóirodák által legesélyesebbnek tartott szerzők listája már hetekkel a díjazott személyének nyilvánosságra kerülése előtt – ez egészen pontosan csütörtökön, azaz 2016. október 13-án délután 13 órakor történt meg – szét lett szedve, összességében is és darabjaiban is. Ki miért nem lenne jó? – volt a fő kérdés, természetesen azzal a mellékzöngével, hogy e rangos díj rangja csak csökkenne, ha X vagy netalántán Y kapná meg.
Az 1941-ben született amerikai énekes, dalszerző, zenész, költő Bob Dylan is – ha emlékezetem nem csal – jó pár éve ott van ebben az elitklubban, de rá mindig csak legyintgettek. Fehér holló volt, kakukktojás – és így is kezelték: már hogy kaphatná meg egy popénekes a legrangosabb irodalmi díjat?! Ki ő X vagy Y személyéhez és életművéhez képest!? Ő csak ugrál a színpadon, énekel, koncerteket ad, nem komoly ember az ilyen. Ha meg jó zenét csinál, akkor persze táncolunk rá, megtanuljuk kívülről a szövegeit, háborúellenes és polgárjogi mozgalmaink himnuszának nevezzük dalait (például a Blowin’ in the Wind és a The Times They Are A-Changin’), majd átvesz értük néhány zenei díjat stb. Ez az ő helye a világban, Nobelt nem érdemel, az a komoly embereknek való…!
És láss csodát, csütörtökön neki ítélték az irodalmi Nobelt! Az indoklás szerint azért, mert a jelentős múltú észak-amerikai dalszerzőhagyományon belül egy újfajta költői kifejezésmódot és nyelvet tudott létrehozni. Azaz valahol megújította a költészetet, a költői nyelvet, a költészet társadalmi és politikai szerepét és jelentőségét. És tette mindezt dalszerzőként és előadóként-énekesként, azaz egy olyan műfajban, amelynek története sokkal ősibb korokban gyökerezik, sokkal nagyobb hagyománnyal bír, mint az írott és olvasásra szánt poémák.
„Száll a madár, ágrul ágra, / Száll az ének, szájrul szájra; / Fű kizöldül ó sírhanton, / Bajnok ébred hősi lanton.” – így kezdi Arany János a Rege a csodaszarvasról című költeményét. Így született meg a költészet és az irodalom, ez volt egykoron maga az irodalom. Amíg az emberiség nem tanult meg írni és olvasni, és nem száműzte az írókat és költőket a könyvtárakba és íróasztalok mögé. Az ilyen irodalom élt: élt az emberek száján, ha mondták, élt a lelkükben, ha megjegyezték és időnként eszükbe jutott. Ilyen alkotó egy dalszerző-énekes is.
Dalai eleve – már csak a műfajiságuk miatt is – sokkal több emberhez eljutnak, mint egy verseskötet. Nyelvtől és kulturális kontextustól függetlenül, emezek fölé emelkedve! Utóbbi esetében kivételes teljesítmény, ha több ezer, ne adj’ isten, tízezer olvasója akad, elvétve és szétszórva a világban. Előbbinél a sikertelenség és a vég egyértelmű jele, ha üres nézőtérnek játszik a zenekar. Előbbi még ringathatja magát abban a hitben, hogy halála után majd szépen felfedezik, és ha addig nem sikerült, majd akkor kifejti hatását. Előbbi, a dalszerző pedig csak addig van, amíg él – ha kicsit leegyszerűsíthetem a képletet.
A Svéd Királyi Tudományos Akadémia döntése ezért is volt meglepő, ezt elismerte Sara Danils, az akadémia titkára is, majd hozzátette, hogy elég csak ötezer évet visszatekintenünk az időben, és ott találjuk például Homéroszt és Szapphót. Ők szintén költői szövegeket írtak, méghozzá azért, hogy előadják őket a közönség előtt, ugyanúgy, ahogy Bob Dylan. „És mi még mindig olvassuk és élvezzük Homérosz és Szapphó műveit.”
Meglepő volt tehát a döntés, de annál fontosabb!
Az akadémia ezzel az állásfoglalásával kilépett a neki tulajdonított komoly és könyvtárszagú szerepből, és azt üzente mindenkinek, hogy az irodalom egy élő és lélegző dolog. Főleg a költészet! S ehhez képest mellékes, hogy az életmű nem papíron, hanem CD-ken és mp3-akon van. Ez a XXI. század, és felejtsük már el a beidegződéseinken: legyünk már újra úgy emberek és emberiség, ahogy természetünk szerint való, és ahogy voltunk évezredekkel ezelőtt emberek és emberiség: éljünk! És tudjuk megénekelni minden fájdalmunkat, örömünket, társadalmi és politikai véleményünket! Úgy, hogy az megint csak életre keljen és szálljon szájról szájra, hasson lélektől lélekig.
Na, ezért kapott irodalmi Nobel-díjat Bob Dylan! És ezért roppant fontos, hogy ő kapta!