Hatalmas fémajtó előtt állunk, fölötte egy felirat: A pokol bugyrai. Kattan a lakat. – Huszonötnél több ember nem lehet bent egyszerre a bunkerben, mert elfogy a levegő – mondták a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársai a ferencvárosi pályaudvar melletti Málenkij robot emlékhelynél.
A Párkányi Raab Péter által alkotott emlékmű tövében van a bunkerbejárat, a MÁV egykori légvédelmi óvóhelyén és vezetési pontján pedig a Szovjetunióba elhurcolt csaknem egymillió magyar emlékének szentelt kiállítást látogathatjuk meg – akkor, ha előre bejelentkezünk, tárlatvezetéssel, mivel a sajátos épületet nem tartják állandóan nyitva, és nem is ajánlott egyedül bent lenni.
A bunkert a második világháború idején építették, a hidegháború alatt fejezték be, de rendeltetésszerűen sohasem használták: légitámadás esetén innen irányították volna a pályaudvar vasúti forgalmát.
Makra Mónika, a kiállítóhely koordinátora és egyben tárlatvezetőnk még a belépés előtt tisztázott egy állandó félreértésre okot adó tényt: nemcsak a mindenki által ismert gulágtáborok léteztek a Szovjetunióban. Magyarországról a második világháborút követően a Szovjetunió Gulag – a lágerek főparancsnoksága – lágereibe körülbelül 30 ezer honfitársunkat hurcolták el. Akiket „málenkij robotra” vittek el, ők leginkább a (G)UPVI – a hadifoglyok és internáltügyi (fő)parancsnokság – táboraiba kerültek, több százezren, több mint ezer különböző településről.
Amint belépünk, a levegő máris nehezebb lesz. A lépcsőfordulókban látni lehet a bunker eredeti mechanikáját, a szellőztető rendszer is működik, teljesen felújították. A sötét, nyomasztó épület belsejében nyolc teremben rendezték be a kiállítást, amely az év elejétől fogadja a látogatókat a még be nem járatott helyszínen, sokan ugyanis nem is sejtik, mit rejt a kívülről monumentális emlékművé formált egykori bunker.
Az egyéni sorsok, történetek a bunker klausztrofób hangulatában az elevenünkbe vágnak
Fotó: Bach Máté
Az első terem Budapest ostromáról szól, ahol arra az örök kérdésre is választ kapunk, hogy elfoglalták vagy felszabadították-e Budapestet a „dicső” szovjet hadak. Erre egyszerű választ ad a Budapest elfoglalásáért járó kitüntetés – a foglalást pedig a tömeges elhurcolások követték a jól ismert Malinovszkij marsall miatt, mert az ostromot követően mintegy százezer civilt gyűjtöttek össze hadifogolylétszám-kiegészítés címén. Először csak egy „kis” romeltakarításra hívták az embereket, akik pár hét múlva a Donyeck-medence szénbányáiban találták magukat.
Málenkij robotra, egy „kis munkára” szedték össze előre megírt listák alapján Magyarországról a német származású embereket is, ám azt senki sem tisztázta, hogy ez utóbbi mit jelent pontosan. A szovjetek rendre nem tartották be a határidőket vagy az életkorhatárokat: elvittek hetven év felettieket, tizenéves leventéket és több hónapos terhes kismamákat is. Közülük sokan a kényszermunkatáborban hozták világra gyermeküket – mondani sem kell, hogy a csecsemők nagyrészt sosem tértek már haza. Kivétel itt is akad, mivel egy részüket hazaengedték.
Muszbek Frigyesnét Rakamazról hurcolták el négy hónapos terhes kismamaként, miután Nóra nevű leányának viszontagságos körülmények között életet adott. Egyik napról a másikra jött a hír, hogy abból a lágerből, ahol ő tartózkodott, tizenhárom kismamát a gyermekével hazaküldenek – élelem és víz nélkül. A tizenhárom csecsemőből csak Nóra élte túl a háromhetes hazafelé vezető utat, és még mindig él.
A kiállításnak pedig pont ez a személyesség az ereje: szinte minden teremben feltárulnak egyéni sorsok, történetek, amelyek a bunker klausztrofób hangulatában, a pislákoló lámpafényben és az épület egészét átjáró szüntelen szívdobogás miatt az elevenünkbe vágnak. Az egyik emeleten ugyanis egy végtelenül fehér szobában téli temetőrészletet rendeztek be, a megemlékezés helyét, ahol a legerősebben hallatszik az említett szívdobogás is.
A kinti emlékművön szélnek eresztett bronz „papírfecniket” és leveleket lehet látni. Akiket bevagoníroztak, és volt náluk toll, papír vagy akármi más, levelet írtak a hogylétükről, és ezt az utolsó híradást a nagyobb állomások mellett kidobáltak a marhavagonokból, mielőtt elhagyták az országot. – Ezt nevezzük szélpostának. A helyi gyermekek, asszonyok ezeket összegyűjtögették, és a magyar nemzet akkori csodálatos összetartozását, szolidaritását az bizonyítja, hogy ezek nyolcvan-kilencven százalékban el is jutottak a címzetthez, az ország bármelyik pontján – fejtette ki tárlatvezetőnk.
A termekben körös-körül felnagyított fényképek, levelek, újságcikkek láthatók – és kevés, de annál erősebb hatású tárgyak, például egy monogramos alumínimumcsajka vagy az újhartyáni Assenbrenner Sebestyén ujjatlan pufajkája, amiben hazajött a szovjet lágerből. Hogy miért van kevés tárgy ebből az időszakból? Egyszerűen azért, mert a kényszermunkatáborból semmit sem volt szabad hazahozni – ám rengeteg ilyen tárgy rejtőzhet még a padlásokon vagy a szekrényekben. A tárlatvezetőnk elmondta, hogy folyamatosan kerülnek elő hasonlók, de még hetven év óta nem kézbesített levelek is, amit az egyik táborba hurcolt áldozat dédunokáinak adtak át nemrég.
Makra Mónikától megtudtuk, hogy a kiállítás nagyon erős érzelmeket vált ki a diákokból is – a sötétség, az állandó szívdobogás, a kis légszomj nyomása alatt jobban lehet érezni a történelem terhét, ráadásul itt döbbennek rá arra, hogy minderről már meséltek nekik a dédszüleik, de csak most szembesülnek vizuálisan az elhangzottak valóságával. Voltak, akik nagyszüleiket fedezték fel az egyik képen, de járt már a kiállításon a kilencvenedik évén túl járó Berghoffer Róbert, az egykor kényszermunkára hurcolt pilótanövendék is, a Tabu című könyv szerzője.
A bunker is egy labirintus, könnyen eltévedhetünk benne a kifelé vezető úton, ha elmaradunk. A kiállítás erejét pedig akkor érezzük igazán, amikor már kilépünk a belső sötétből az augusztusi verőfénybe és kánikulába. Kint vagyunk, de még mindig benn ragadtunk. A szeptembertől rendszeresen induló tárlatvezetésekre a malenkij@mnm.hu e-mail-címen lehet jelentkezni.
