Többnapos, fotódokumentumokat felvonultató, a dicső múltat felvillantó, de a „hogyan tovább?” kérdéskörét sem megkerülő beszélgetéseket, illetve korszakos előadásokat újravetítő rendezvénysorozattal ünnepelte létrehozásának hetvenedik évfordulóját a sepsiszentgyörgyi színház. A magyar teátrum földrajzilag legtávolabbi, mégis folyamatosan meghatározó szerepet betöltő végvárát 1948-ban hozták létre.
Annak az évnek a nyarán érkezett Kolozsvárról Háromszékre tizennyolc színházalapító színész, hogy megalapozza a korabeli politikum által feszültségoldónak szánt, a kisebbségeket „domesztikálni” igyekvő kultúrmisszió intézményi kereteit. Ami persze jottányit sem csorbítja az esetenként még a vándortársulatok világából ottragadt műkedvelőkkel kiegészült társulat lelkes igyekezetből fakadó érdemeit, hiszen ők semmi egyebet nem akartak, mint igazi kőszínházban igazi színházat csinálni.
Az azóta eltelt évtizedeket remek és felejtendő periódusok, anyagi, szellemi és morális hullámvölgyek, történelminek számító megvalósítások egyaránt kitöltötték. Ma már leginkább arra emlékszünk, hogy az egyre vaduló Ceausescu-érában még mindig felbukkantak a repertoárban olyan szerzők, mint Sütő András, Csurka István vagy Illyés Gyula. Talán enyhe túlzásnak hat, de a kor színházigazgatója, Sylvester Lajos nemzetpolitikai célokra használta az intézményt, e törekvés máig ható eredményének tekinthető a nemzetiségi színházi kollokviumok szervezése, annak ellenére, hogy a hatóságok csak rövid ideig tolerálták a kezdeményezést.
A rendszer- és korszakváltás mély szakmai és morális gödörben találta a társulatot. Ez mindenekelőtt arra vezethető vissza, hogy a nyolcvanas évek második felében a színházaknak maguknak kellett kitermelniük az önfenntartáshoz szükséges forrásokat, és ez a kényszer folyamatosan az olcsóbb megoldások felé terelgette a társulatokat. 1994-ben ebbe a közegbe invitálta rendezőnek Nemes Levente, a társulat igazgatója Bocsárdi Lászlót, akiben a gyergyószentmiklósi Figura Stúdióval végzett munkája alapján vélte megtalálni a nagy megújítót.
A színház életét 1995-től művészeti igazgatóként, 2005 óta pedig igazgatóként meghatározó művész azt állítja, a nyolcvanas évek derekáról származó, épp a szentgyörgyi színházzal kapcsolatos élmény láttán fogalmazta meg annak idején a saját és az általa 1984-ben létrehozott Figura színházi hitvallását. Egészen pontosan azt: olyanok számára akar színházat csinálni, akik nem járnak a szentgyörgyihez hasonló típusú előadásokra. Ennek ellenére vállalta a kihívást – bizonyos személyi garanciák ellenében. „Jövök, de csak ha hozhatok magammal hat színészt és Barabás Olga rendezőt – mondta akkor Nemes Leventének.
– Azt is ajánlottam, hogy az első közös előadásban a hat általam hozott színész mellett legalább annyian legyenek a szentgyörgyiek közül is, lássuk, működik-e a dolog. És működött, ez volt a Kasimir és Karoline című produkció, amellyel megleptük a kisvárdai fesztivál világát. Ennek alapján döntöttünk aztán a hosszú távú közös munka mellett.”
Az elmúlt szűk negyed évszázadban a sepsiszentgyörgyi társulat a magyar színházi tér egyik meghatározó csapatává nőtte ki magát, tevékenységének értékét szakmai és közönségdíjak sokasága is bizonyítja. „A hasonló elismerések nagyon sok szempontból rendkívül fontosak. Az egyén számára azért, mert érezheti, hogy jó úton jár. Ugyanakkor bizonyítja az intézmény létjogosultságát, erősíti a finanszírozó bizalmát” – támasztja alá az igazgató-rendező. Bocsárdi társulatépítő típusnak tartja magát, aki mindig igyekszik a társulatot nyájjá, közösségé sűríteni, amelynek tagjai elhiszik, amit ő is hisz egyik vagy másik előadásról.
„Mindig igyekeztem megértéssel kezelni, ha egyik-másik színész számára fontossá vált az új környezet, egy másik társulat kínálta szakmai kihívás – veti fel a társulat összetartásának másik fontos vetületét. – Többnyire fájdalmasak voltak ezek az elválások, de egyik sem hagyott rossz szájízt maga után, nem rendítette meg alapjaiban a társulatot. Talán annak köszönhetően is, hogy a mi társulatunk az egyik legerősebb emberileg, a színészi kohézió szempontjából.”
A közönséggel való kapcsolat megteremtése már kevésbé bizonyult zökkenőmentesnek, de Bocsárdi azt mondja, nem kényszerült rossz kompromisszumokra, mert Nemes Levente igazgatóként is megmaradt igazi művészembernek, változatlanul hitt a művészszínház fontosságában. A közönség pedig olyan lesz, amilyenre szocializálódik, tartja Bocsárdi László, ha folyamatosan bizonyos értékeket képviselő színházzal találkozik, megtanulja, elkezdi érteni, hinni benne, és ezzel a társulat fejlődését is segíti. De jó színház is csak akkor alakulhat ki, ha abban a környezete is partner. A kolozsvári mellett a szentgyörgyit tartja a legjobb erdélyi közönségnek, amely mindenekelőtt kíváncsi, és életkortól függetlenül fiatal emberekből áll. A nézőnevelésben jelentős szerepet játszik a színház fennállása hatvanadik évfordulóján, 2009-ben létrehozott Reflex Nemzetközi Színházi Fesztivál is, az igényes kortárs színházi jelenségeknek, a színjátszást újrafogalmazni próbáló kísérleti produkcióknak teret adó rendezvény immár kétségbevonhatatlanul Erdély egyik reprezentatív színházi eseményének számít.
„Nincs megállás, a tények művészi megszerkesztésén túl vagyunk, szárnyalunk a jövő színháza felé, ahol bűvölet szállja meg a néző lelkét, és édes megrettenéssel érezhetjük, hogy a szentek vagy a madarak sorába kerültünk” – idézték az ünnepségsorozat keretében a színház névadóját. Tamási Áronnak talán azon állapot ellen sem lenne különösebb kifogása, amelyet a szentgyörgyi teátrum pillanatnyilag megél: sokan szeretik, akadnak kifogásolóik is, de egy bizonyos szinten senkit nem hagy érintetlenül.