A jó emlékezőtehetséggel és figyelemmel megáldott olvasó minden bizonnyal számon tartja, hogy majdnem napra pontosan egy évvel ezelőtt is lelkesen ajánlottam egy Forster Jakab-tárlatot.
Akkor az összetartozás hetének jegyében állította ki határon inneni és túli magyar városokat megörökítő festményeit az Erdély Művészetéért Alapítvány E-galériájában, a belváros szívében. Most kicsit távolabbra kell menni, egészen Pesthidegkútra, a Klebelsberg Kultúrkúriába. Az apropó a reformáció 500. évfordulója, a kerülethez köthető alkotásokat láthat a közönség a Templomok, tájak, titkok című, június 20-ig látogatható kiállításon.
Nyugodtan lehet engem elfogultsággal vádolni, vállalom. A 70 éves Forster Jakab festőművészt félig-meddig földimnek érzem, hiszen Gyönkön, Tolna megyében született, és rokonszenvemet erősíti műszaki, építőipari technikusi végzettsége is.
Később az Iparművészeti Főiskolán belsőépítész tervezőművészként diplomázott és dolgozott számtalan komoly beosztásban, míg 1984-ben félretolta a kötöttségeket, és azóta szabadúszó festő. Olyannyira, hogy tréfásan ki is forgathatjuk: Forster Jakab évtizedek óta a szabadban úszó (mit úszó, lubickoló) festő, ugyanis csak a szabadban dolgozik, és mindig jelen időben. Amennyiben ez utóbbi kijelentésem nem egészen érthető, fogalmazhatok pontosabban is.
Forster Jakab modellje a konkrét épület, nem alkot fotó vagy emlékezet alapján, nem vonul műterembe befejezni vagy cizellálni a művet. De mivel saját bevallása szerint mindig két dolog érdekelte – az építészet és a festészet –, épületeket fest a természettel szoros szimbiózisban.
Én még nem láttam olyan Forster Jakab-festményt, amelyiken ne lett volna épület, csak fű, fa, virág (de főleg fa), avagy olyan megfestett épületet – legyen az szülővárosom komoran feketéllő gótikus temploma (mert azt is megfestette barangolásai során az „utazó festő”, hozzájárulva ezzel is az iránta való elfogultságom erősítéséhez) vagy egy mediterrán kisvárosi utcarészlet –, ahol ne lenne jelen a természet.
Forster Jakab minden évszakban fest, és bár utálom a telet és nem érzek nosztalgiát iránta, a mostani kiállításon mégis egy téli kép vonzotta magához a tekintetemet és úgy beszippantott a behavazott templomkert látványa, hogy kilépve a kiállítóteremből őszintén meglepődtem, hogy odakint már nyár van, olyan diadalmas, zengő nyár, mint egy másik képen, ahol tikkadt lombok közül sejlik elő egy másik templom.
Mivel ember alakok nem nagyon ténferegnek Forster Jakab festményein, próbálják ki a játékomat, lépjenek be a tájba és keressék meg a titkot, ott rejlik az, az apró részletek kidolgozottságában. Minden képen.