Láng Orsolya kivárt – bár neve régóta ismerős a pályán: majdnem tíz éve olvashatunk tőle lírát és prózát egyaránt. Mi több, grafikái is elismertek, több könyvet illusztrált is. A kérdés csak az volt, hogy ennyi tapasztalattal milyen nagyobb szabású munkával jelentkezik majd önállóan. Magam verskötetre tippeltem volna, vagy talán icipicivel izgatottabban vártam a líráját. Próza lett, saját grafikákkal illusztráltan. De mindenképp megérte a várakozást.
Aki a cím rejtélyének feloldására vár, valamelyest el kell szomorítanom. Csak részlegesen vállalkozik erre a szerző; igaz, rögtön az első lapokon – és az is igaz, hogy két kulcsmondatban, az első novella végén: „Az az idő, amit befelé növesztek, tejből van. Ami kifelé nő belőlem, az a végleges, és halálomig tart.” (Tejfogak) Érdemes lesz majd visszatérni a befejezés után is ezekhez a mondatokhoz.
A szerző prózakötetét saját maga illusztrálta – Grafika: Láng Orsolya
Láng Orsolya többszörös művészidentitása nemcsak az általa jegyzett illusztrációs anyagban ölt testet, hanem a szövegek rendkívüli líraiságában is. Némely novellarészlet majdhogynem versbe hajlik: „Üdvözli egymást két kis állat. Vajas kalácsként fénylik a vállad. Nincs mit meggyónnom. Nincs mit elkövetnem.” (Tejköd) Ilyen poétikus a narratíva is a szövegekben. Gyakran azt érezni, hogy az egyes prózadarabok történetei mozaikosan összetartoznak, máskor meg kicsiny univerzumokká körvonalazzák magukat. Mindenképpen, az egyes szövegekben nem nagyívű elbeszélésekre kell számítanunk; sokkal inkább belső, mikroszkopikusan elemző, ezerfelé szálazódó folyamatokra. Amennyiben lineárisan olvassuk a kötetet, akár laza szerkezetű kisregényként is működik, de elegánsan le is mond erről a lehetőségről: a novellák magukban sem szorulnak egymás támogatására.
Egy emberi kapcsolat alakul, Madár és Hal között, bár a szereplők kilétét nem hangsúlyozza túl a történet. Minden patetika nélkül, a legapróbb rezdüléseket veszi számba a legtöbb szöveg (például az Átitatódik, mégsem süllyed el), szinte kínosan ügyelve arra, hogy ne közhelyeket mondjon fel a témában, és mondatai sehol se engedjenek rést magukon. Az egymáshoz való viszonyulás felszínre dob gyermekkori emlékeket (még a tejködből), álmokat is, és elkeveri mindezt a jelenvaló pillanat egyébként is varázslatos perceivel. „»Fáj sebem«, mondogattad gyerekkorodban, amikor nem tudtál még jó beszélni. Most már jól beszélsz.”
A narrátor néha bámulatosan naiv, máskor meg ravasz szentenciákat fogalmaz meg, mint például a Szabad/függő beszédben, amelynek első néhány oldala talán a könyv legizgalmasabb része. Párbeszédfoszlányok állnak itt pőrén, egymás mellett, nem tudni, hogy melyik mondat mire felel, ki a feladó, ki a címzett. Talán nem is fontos. Ilyen közléseknél például: „Te úgy szeretnél engem konzerválni, amilyennek megismertél. De nem az volna-e a legszörnyűbb, ha nem változtam volna? Az azt jelentené, hogy semmilyen nyomot nem hagytál bennem, hogy nem voltál rám semmilyen hatással. Nem tudok úgy tenni, mintha nem is léteznél ezentúl.” Önelemzés és kapcsolatinterpretáció, amelynek alaphangja műfajok között is csúszkál. Hagyományos hangú elbeszélést, naplórészletet vagy levelet olvasunk – persze nem szájbarágósan elkülönítve egymástól.
Első látásra akár úgy is festhet, hogy egy kapcsolódási kísérletből, két ember egymáshoz idomulásából a leglényegtelenebb részleteket ollózza ki az író – de itt tevődik fel a kérdés: mi is a lényeg? A szappanoperák sémái helyett a megélt komplexitást, a néha többedrendű apróságokat veszi szemügyre – mind-mind olyan részleteket, amelyeken a „fontos” dolgok múlnak. Itt vagyunk hát az irodalomnál, amelyet – úgy tűnik – bármilyen műfajban vesz komolyan Láng Orsolya, annak tétje lesz.
Várjuk azért a verseket is.
Láng Orsolya: Tejszobor. Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár – Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2015
