Beethovent improvizálni? Sokak számára ez épp olyan blaszfémiának hangzik, mint az a papneveldei vándorlegenda, hogy a kispapok éjszakai pingpongmeccseket rendeznek, jobb híján a feszületet használva ütőnek. Sárik Péter jazzzongoraművész, zeneszerző és tanár viszont éppen az az ember, akivel a jelekből ítélve Beethoven szelleme szívesen játszik.
– Nem véletlenül tartjuk zseniknek ezeket az embereket! Koncerteken el szoktam mondani: ha némelyik mű most születne, világsláger lenne. A Jazzkívánságműsor programunk azért született, hogy visszahódítsuk a közönséget a jazz számára. A jazz és a klasszikus zene sokszor fölvesz egy rossz értelemben művészkedő, hallgatókat felülről kezelő attitűdöt, amivel azt érjük el, hogy nem járnak koncertekre az emberek. Ránk szerencsére járnak, érzik: fontosnak tartjuk őket.
A kívánságműsor lényege az volt, hogy kérjenek dalokat, de ne jazzt, hanem popot, rockot, bármit. Valaki az Örömódát kérte Beethoventől, föl is vettük a feldolgozást, játszották a rádiók, meghallotta a Beethoven Budán szervezőgárdája, és meghívtak minket a fesztiválra egy egész estés koncertre. Innen indult a dolog.
Az Örömóda azóta is a repertoár része, a közönséget is bevonjuk a jazzfeldolgozásba, kapnak egy itinert, hogy mikor lépjenek be, én karmesterként irányítom őket. Szeretném, ha átélnék, hogy ez egy játék! A Zeneakadémián leszünk, ami roppant komoly hely, de szerintem Beethoven vagy Mozart nem voltak olyan értelemben komoly emberek, ahogy most szeretnénk látni őket. Bohém, bevállalós, szabad lelkű emberek voltak. Amikor a közönség beszáll az Örömódába, megérzi, milyen együtt játszani egy jazztrióval, ráadásul telt házunk lesz, 850 ember fog együtt énekelni, kész libabőr!
Sárik Péter beavatott a rögtönzés zenetörténetben elfoglalt helyébe is:
– Ma már egy rockkoncerten is illik úgy játszani a gitárszólót, ahogy a lemezen van, különben fölhorkan a közönség. Régen teljesen normális, sőt elvárás volt, hogy ne csak azt játsszák, ami a kottában írva van, hanem tegyék hozzá a saját gondolataikat is. A zeneszerzők hagytak műveikben részeket, úgynevezett kadenciákat, ami fölszólítás volt a zenésznek: itt mutasd meg, barátom, hogy te mit gondolsz erről a műről, milyen jó játékos vagy! Aztán nagyon jó kadenciák születtek, leírták őket, s végül a leírt kadenciákat játszották, nem improvizáltak, és mára eljutottunk oda, hogy – tisztelet a kivételnek – a klasszikus zenészek nem tudnak improvizálni.
Beethovenre ma valóban hajlamosak vagyunk úgy tekinteni, mint egy súlyos egyéniségre, aki olyan súlyos hangmonstrumokat szerzett, hogy kamionnal se lehet arrébb rakni. A tankönyvekben leggyakrabban előforduló portré is egy szúrós szemű, zilált hajú, durván faragott vonású férfit ábrázol – mintha most lépett volna ki egy gránittömbből, hogy a fülünk tövére csapjon a kottaállvánnyal. A Sárik Péter Trió ezzel szemben egy olyan Beethovent idéz meg, akivel együtt játszhatunk.