– Hóvári János egyik tanulmányában azt írta, hogy ,,Mohács a legújabb történeti kutatások fényében sokkal inkább heroikus thermopülai csata, mint gyászos vereség”, valamint ,,a mohácsi csata a legújabb kutatások tükrében a magyar katonai bátorságról, a veszélyben felmutatott egységről, a túlerővel szembeni harc vállalásának méltóságáról szól”. Ez az irodalmi/emlékezeti hagyománnyal teljesen szembemenő állítás. Mit gondol róla?
– Hóvári János utolsóként idézett mondatával én is egyetértek: az utókornak jobban kellene becsülnie azokat, akik egykor megtették azt, ami a dolguk volt. Annak fényében különösen, hogy az elmúlt száz évben mennyi mulasztás történt ezen a téren is. Ám azt is látnunk kell, hogy az említett hagyomány mindig is sokszínű volt és folyamatosan változott, ezért is érdemes a legújabb kutatásban ennek okait is vizsgálni. Így könnyebb belátni, hogy miért nem Tomori Pálból, a magyar hadsereg vezéréből lett „a magyar Leónidasz”: Mohácsnál egy egész „rendszer” bukott el, s utóbb a hagyományformálóknak már nem állt érdekükben egyértelműen piedesztálra emelni az elődöket.
– Több is veszett Mohácsnál – szól a mondás. A korabeli magyarok azonnal rájöttek a csatavesztés jelentőségére, vagy később tudatosult? Lehet azt mondani, hogy Mohács bekövetkezte – például a népesség átalakulása nyomán – egyenesen Trianonba torkollott?
– Az éleslátó emberek számára a vereség és a király halála után már világos lehetett, hogy sok minden átalakul majd – de persze az ország zöme és a külföld is csak lassan szembesült a rideg valósággal. Buda 1541. évi török megszállása sokkal egyértelműbb jel volt: véget ért a középkori magyar hatalom a Kárpát-medencében. Nem véletlenül szólt az idézett mondás is eredetileg Budáról. Ami a demográfiai változásokat illeti: a déli országrészek elnéptelenedése és egy új délszláv népesség betelepítése a Balkánról már-már a csatát megelőző százötven évnyi török–magyar háborúskodás alatt elkezdődött. Rossz szomszédság, török átok – tartja a közmondás, de valójában maga a török szomszédság volt a sok évszázados átok az országunkon.
– Szapolyai árulása, a jobbágyok fel nem fegyverzése, a király és a főurak viszálya, II. Lajos hozzá nem értése, a kalocsai érsek hadbéli tapasztalatlansága – ezek az okok mind közszájon forognak, ha a mohácsi csatavesztésről van szó. Mi okozta valójában a végzetes vereséget?
– Közel ötszáz év után talán bele kellene törődnünk, hogy 1526-ban az Oszmán Birodalom egyszerűen sokkal erősebb volt. A sikeres hódítások révén a magyar–török háborúk első százötven éve alatt is csak egyre erősödött, s ezzel a változatlan keretek között működő Magyar Királyság egy idő után már nem tudott lépést tartani. Nem nagyon tartjuk számon, hogy amikor végre sikerült a törököket kiszorítani az ország nagy részéről, ezt az eredményt nem pusztán a Habsburg Monarchia – benne Magyarország –, de még nem is csak a Német-római Birodalom ereje tette lehetővé, hanem a pápa révén az egész katolikus világ pénzügyi forrásai segítségével, Velence, Lengyelország és az Orosz Birodalom együttes katonai erőfeszítései érték el. Azaz fél Európa kellett hozzá.
Fotó: Bach Máté
– Közép-európai katonák – csehek, lengyelek, horvátok – harcoltak a magyar seregben. Számíthatott-e Európa segítségére – vagy miért nem – a Magyar Királyság?
– A Budán tartózkodó pápai követ úgy ítélte meg, hogy Magyarországnak komoly külföldi segélyre lenne szüksége, VII. Kelemen pápa tehát buzgón biztatta a keresztény hatalmakat Magyarország támogatására – ő és főpapjai tevőlegesen is hozzájárultak a védelemhez. Csakhogy időközben Itáliában kiújult a Habsburgok és az ellenük szövetkező európai hatalmak háborúja, ami lekötötte a legtöbb szóba jöhető hatalom erőforrásait. Ráadásul 1526 nyarára Itáliában válságossá vált a helyzet a császáriak számára, így V. Károly császár maga is öccsétől, az Ausztriában székelő Ferdinándtól remélt támogatást. Nem mintha annak nem lett volna elég gondja-baja otthon a küszöbönálló török támadás nélkül is. Ferdinándnak augusztus 25-re azért végül sikerült felfogadnia kétezer cseh zsoldost, akiket a sógora II. Lajos megsegítésére akart küldeni. Csak akkor már nem nagyon volt hová irányítani őket. Hasonló volt a helyzet Csehország, a Német-római Birodalom, Anglia és Portugália segélyeivel: ha Magyarország talpon marad 1526 nyarán, akkor ezeknek az őszre beérkező katonáknak és pénzeknek nagy hasznát vették volna. A korabeli viszonyok között az ilyen segélyek korábbi érkezésére viszont szinte esély sem volt. Ezért is volt nagy jelentősége a Magyarországon és a cseh korona országaiban uralkodó Jagelló-dinasztiának, amely elkezdte integrálni a szűkebb kelet-közép-európai térség erőforrásait. Különben aligha lettek volna a Magyar Királyság hadai mellett cseh és lengyel elitalakulatok is a harctéren.
– Dávid és Góliát küzdelmeként jellemezte az 1241–42-es magyar–tatár háborút. Ez érvényes az oszmán–magyar szembenállásra is? Az esélytelenek nyugalmával várta a magyar hadsereg a csatát? Hogyan állt helyt a harctéren?
– Még ha nem is volt olyan különbség a két hatalom katonai potenciálja között, mint a mongolok esetében, a végeredmény szempontjából azonban szinte mindegy is, hogy „csupán” két-háromszoros túlerővel kellett-e szembenézni vagy még nagyobbal. És ez háború volt, nem sport: a már másfél évszázad óta tartó vérre menő küzdelemben a gyengébb rendre elpusztult, az „esélytelenek” csöppet sem voltak hát nyugodtak. A fennmaradt forrásokból tudhatjuk, hogy a magyar oldalon, akik tudták, hogy mi vár rájuk, bizony féltek – de természetesen a török sereg is ugyanúgy tartott tőlük. Hisz bolond az, aki nem fél csata előtt: nem az a bátorság, ha valakiben nincs félelem, ha lenne rá ok, hanem a pszichopátia egyik formája csupán. Épp ezért is kellene a félelmet érző hús-vér emberek helytállását többre becsülnünk.
– Internetes portálokon, közösségi oldalakon gyakori érv, hogy át kellett volna engednünk a törököket, hiszen úgyis a Nyugatot akarták elfoglalni vagy megsarcolni. Ez a különös érv felmerül a tatárokkal kapcsolatban is. Ez mennyire elrugaszkodott a valóságtól?
– Teljesen. Az oszmán hódítás korában a határ menti államok mögötti terület meggyengítése lehetett ugyan cél – ez azonban épp azt szolgálta, hogy a szomszédos államok védtelenebbé váljanak. Sokan Erdély példáját emlegetik, de nem gondolnak bele, vajon mi lett volna Erdéllyel, ha nincs a szomszédságában egy erős Habsburg-monarchia. Jóval többet kellene tudnunk a szomszédaink történetéről is, hiszen a Balkánból sem lett tündérkert. Szerbia és a két szomszédos román vajdaság nyomorúsága jól példázta, hogy mi történhetett azokkal az államokkal, amelyek elvesztették nagyhatalmi támogatóikat. A vazallus Szerbiát a szultánok egyszerűen megszüntették, Moldva és Havasalföld trónját pedig kiárusították. Így szipolyozhatták évszázadokon át olyan Konstantinápolyból érkező pénzemberek a két ortodox keresztény országot, akiket a néppel közös hitük kevéssé gátolt bármiben.
– Hol tart most a Mohács-kutatás? Mit kell/lehet még tisztázni a csatával kapcsolatban? Nemrég jelentették be, hogy azonosították a mohácsi csata török győzelmi emlékművének, később első keresztény mementójának a helyét.
– Rengeteg még a tennivaló. Mivel Fodor Pál, az MTA BTK főigazgatója engem is felkért, hogy vegyek részt az induló kutatásban, az elsők között értesülhettem a pécsi földrajzos munkacsoport tevékenységéről. Magyarország sírásójának, Szulejmánnak a kultuszhelye alighanem méltán süllyedt népünk emlékezetében a feledés homályába: a történészek ugyan tudtak róla, de a kutatócsoportban mi is kíváncsian várjuk a beígért őszi meglepetéseket. Emellett azonban lassan több más kutatási irány is kibontakozik: a tisztánlátáshoz a megelőző Jagelló-kor alapos tanulmányozása segíthet hozzá a leginkább. De fontosnak tartom, hogy a kutatócsoport tagjai kísérletet tesznek a mohácsi csata magyar résztvevői minél teljesebb adattárának összeállítására is. Mert bármilyen meglepően hangozhat is, az elmúlt majd ötszáz évben ez még nem történt meg.
