Emlékszünk rá, amikor a 2000-es évek elején mindennapi beszédünkbe épültek Emir Kusturica Macskajaj filmjének mondatai („Muzsika! Agresszió!”), és minden házibuliban eljött az a drámai pillanat, mikor valaki berakta a Pitbull Terriert? Emberek tízezrei gondolkodtak Besh o droM-koncerteken, hogy erre néptáncolni kell, pogózni vagy szeletelni, mint a faluszéli kurta diszkóban? Azóta Goran Bregovic és a többi úttörő népi punk, urbánus folkmuzsikus és fura figura által közvetített, valódi hagyományokat továbbadó és formáló impulzusai beértek, és lőn világzene mint zeneipari szakágazat. De szakágazat ide vagy oda, a beat-rock-dzsessz-népzene különös vidékeiről kikerülő zenék egyre sokasodnak és egyre jobbak is – ebből ítélve úri közönség is van, amely eltartja a stíluskavalkád szereplőit, vagyis népszerűek is.
A zenekar vezetője, cimbalmosa – és zenepedagógus –, Unger Balázs is az autentikus népzene világából érkezett, majd jutott el a keresztútig, ahol már minden, rock and roll és beat utáni műfaj találkozik az eredeti folklórral. A Balkan Projekt gazdagon hangszerelt album, cimbalom, gitár, hegedű, nagybőgő, dob, derbuka, harmonika, trombita, szaxofon meg persze ének szól rajta. Sűrű muzsika, intenzív, sodró, táncoltató és kifinomult is. A dalok fele instrumentális, másik felében Danics Dóra énekel fülbemászó, fájdalmasan érzelmes témákat. Kedvencem az Oppadirida című nóta, ahol a refrén tényleg annyi, hogy oppadirida, és a verze strófái sem mesélnek többről, mint hogy jár-kel az emberfia, -lánya az útján, nem tudja, merre menjen, nincs, ki utat mutasson, de a kis pacsirta vele dalolja a refrént. És valljuk be, a mai világban már az is bőven valami, ha egy pacsirta szóba áll velünk az úton.
Az albumon cimbalom, gitár, hegedű, nagybőgő, dob, derbuka, trombita és szaxofon szól
Fotós: MTI/Mohai Balázs
De a hangszeres számok sem kutyák, hanem minimum felbőszült kecskebakok, a Balkánia című tételt a címhez hűen egyfajta összegzésként is hallgathatjuk – tájegységek, korok, hagyományok összegzéseként. Az epikusan építkező dal lágy cimbalomfantáziával indul, minden figyelmeztetés nélkül átcsap egy szögletes, kusturicás bulidöngölésbe, néphergelésbe, teljes hangszerpark bevetve, fúvósok elöl. Jön egy lépkedős kiállás, egy másodpercnyi fokozással, a harmonika hömpölyget egy jót, és megint vissza a szoknyalengetős tempóba, de most már lassan fölépül egy hangszerpárbaj, mindenki beszáll valami motívummal.
Nekem a vége a legemlékezetesebb: hegedű és cimbalom felelget és hergeli egymást. Aztán megint visszajönnek a fúvósok, amire harsány, teátrális, gyors lezárás következik. Ízlés dolga: talán túl gyors is, nekem érdekes lett volna, ha a végére a nóta visszafolyik a kezdő lírába, vagyis megtartja az epikus szerkezetet (vagy olyasféle, ironikusan füstös dzsessz- és blueskocsmákat idéző finomságba megy át, mint a Bákói fanfár vége).
A sok éles tempóváltás, technikás fokozás, erős, metálos, fejrázós lendület az album egészére jellemző, vagyis egyszerre funkcionális bulizenének és ínyencségnek is használható – csak valahogy össze kell kötni élettanilag a kettőt, mert ülve vagy fekve nehéz hallgatni, hisz folyton fészkelődik az ember.
Cimbaliband: Balkan Projekt. Fonó Budai Zeneház, Budapest, 2018.
