Amikor a Himnusz utolsó sorába kezdtek a tüntetők, akkor kezdődött a sortűz Salgótarjánban, 1956 decemberében. Belelőttek mindenkibe, aki ott volt: nőbe, gyermekbe, ácsorgókba, munkából hazatérőkbe. Nem számított, ki kicsoda, és ez fontos üzenete volt a kiépülő új rendszernek: ha ellenünk vagytok, nincs kegyelem. Matúz Gábor filmjében a tényekről történészek, levéltárosok és a szemtanúk, az életben maradottak számolnak be, a játékfilm töredékesen bontakozik ki a dokumentarista jelenetek között, így egy pillanatig sem kétséges, hogy melyek a valós és a fiktív elemek: a cselekményt az „akár így is történhetett volna” módon filmesítették meg.
De mi történt Salgótarjánban? 1956. december 8-án a pufajkások és szovjet katonák percekig lőtték a fegyvertelen tömeget, akik az előző éjszaka elhurcolt munkások kiszabadítására gyűltek egybe a nógrádi megyeszékhely központjában. A halálos áldozatok számát ma sem tudják pontosan, a sortűznek 47–131 ember eshetett áldozatául. A salgótarjáni eset egyike volt a Kádár-kor terror-országalapító mozzanatainak, s rendszerének lényege is megnyilvánult, amikor a futásnak eredt tömeget orvul hátba lőtték, s ezzel egy egész országot is.
Előre szólok, a film karakán, 16-os karikás: van vér, szex, erőszak, trágár beszéd – de nem akciófilm, van több jól vázolt lélektani szál is; az egyik főszereplője azt vizsgálja, hogyan lehet egy pufajkás egyszerre szerető családapa és közönséges gyilkos. Lehet-e egyáltalán? Az áldozatok, a gyilkosok és a rajtuk segítő civilek (orvosok, nővérek) történeteinek szálai végül a sortűz helyszínére vezetnek. A szálak egy része megtörtént eseményen alapul: van például egy egyetemi hallgató, akit a szülei azért hívtak haza, mert úgy gondolták, akkoriban Pesten veszélyesebb. Őt az otthona előtt lőtték meg, miközben szenet lapátolt.
Viszont a pufajkás családapa története kitalált elem és egyben a film vezérfonala is: kislánya van, barátnője, akitől a végén gyermeke is születik, de az előző jelenetben még egy állapotos orvosnőt rúgott hasba. S ez talán az egyik fontos üzenete a filmnek: az erőszakos, gonosz hatalom nem elvont dolog, hanem hús-vér emberek működtetik, akiknek persze megvan az emberi oldaluk is, magyarán lelkük, de ez nem mentheti fel őket az elkövetett bűnök alól. Sőt még súlyosbítja is azokat. Ráadásul feloldhatatlanul és perverz módon a hóhérok együtt élnek az áldozatok rokonaival – s a rendszerváltás után sokan ,,különös amnéziában” tengődve elfelejtik viselt dolgaikat.
A filmet leginkább a fiatalok – középiskolások, egyetemisták – számára készítette a rendező, akik már nem diktatúrában születtek vagy nőttek fel. Ezért is kellettek a játékfilmes elemek, hiszen sokkal jobban megérthetik az akkori tragédiát, ha a korabeli emberek bőrébe bújnak, ha végigkövetik egy hétköznapi ember sorsát, aki úgy vált a diktatúra áldozatává, hogy semmi köze sem volt az egészhez. A tankönyvek vagy történelemkönyvek számai mögött nem látjuk az emberek arcát, akik elszenvedték vagy elkövették az eseményeket. Ezért más, hatásosabb, amikor szemtől szemben látnak valakit, akit meglőttek, a szavak s nevek mögé rejtett ember így megjelenik: az interjúkban az életben maradottak, a filmben a szereplők.
Az alkotás szívbemarkolóan zárul: Magyarország térképét vetítik a vászonra, és vérfoltokként jelennek meg azok a települések ahol 1956–57-ben sortüzek dördültek el. A fővárosban a Nyugati tér, emellett Mosonmagyaróvár, Mórahalom – rengeteg volt belőlük. De mikor szárad meg a vér? Nemrég már félezer olyan kommunista vezetőről hozott nyilvánosságra adatokat a Nemzeti Emlékezet Bizottság, akik részt vettek a forradalom elfojtásában és az azt követő megtorlásban. Ezt a filmet velük is meg kellene nézetni.