Nem tudhatom, milyen lehet azoknak hallgatni Deák Bill Gyulát, akiknek nem családi alapélmény a Rossz vér, az István, a király és a Hobo Blues Band első négy sercegő bakelitje. Nem tudhatom, vajon mit lát és hall a színpadról az, akinek gyerek- és kamaszkorát nem töltötte be ennek a nagydarab, szőrös, féllábú embernek a reszelős, öblös hangja. A hang, amellyel a bluest mint műfajt lehetne definiálni, a hang, amelyet a szakértők „feketehangnak” neveztek, és amellyel kapcsolatban ezerszer leírták már, hogy ha gazdája Amerikában születik, már turistaszalámiból lenne a kerítése.
Természetesen mint minden hangot, ezt is jól meg lehetne fanyalogni, hogy így-úgy megkopott. Más fanyalgók talán gúnyosan legyintenek, holmi kiöregedett haknirockereket vizionálva. Bill bátyó ezen a körön már 20 évvel ezelőtt, jó előre túltette magát a Rossz vér utolsó számában: „Mit tesz egy fiú, ha majdnem negyven / A jövőre gondol félelemmel / Mert ha kiöregszik egyszer az ember / A blues nem divat, holnap kinek kell? / Ha kopasz leszek, hordok kalapot / Ha belém rúgnak, nem ütök nagyot / Ha nekem jönnek, veszem a lapot / Nyomjuk a bluest, és majd lesz valahogy!”
Ámen.
Azt látjuk ma is, amit a mester 20 éve ígért. Nincs itt semmi trükk. Bill teszi a dolgát. És a közönség – jól öltözött családapák, áhítatos tinédzserek, akik talán csak véletlenül ragadtak itt, bár gyanúsan sokan; öltönyösök, bőrkabátosok, gazdagok, szegények, józanok, részegek, egyszóval mindenki – percről percre deklarálja: a Király bármit megtehet. Gitározhat a mankójával vagy körzőzhet vele a színpadon, csinálhatja azokat a jellegzetes, senki mástól nem látott tornagyakorlatokat a karjával, énekelheti teljesen összevissza a Hey, Joe örök életű sorait, és tapsoltathat és nótáztathat minket órákon át egyvégtében: úgyis csak azt fogjuk skandálni, hogy Bill a Király.
Aki pedig nem értené, hogy miért Bill a Király, ha egyszer Elvis él, annak elmagyarázom. Bill azért király, mert koldus. Az egyszerű, sokat látott öreg rocker minden nótája, minden sora, minden dallamhajlítása egy ősi történetet jelenít meg a legkisebb fiúról, aki a semmiből jött és elnyerte a fele királyságot. A királyság pedig nem pénzt, hatalmat és fegyvert jelent, csupán annyit, hogy ez a mese most róla szólhat. A jóságos, öreg királyról, aki a szemünkbe néz és elmondja nekünk, hogy mi mindannyian éppolyan koldusok és királyok vagyunk, és éppúgy legkisebb fiúként érkezünk el abba a királyságba, amelyet el kell majd nyernünk.
Ezért mentünk el a múlt pénteki, Hobóval közös fellépésére a Kolozsvári magyar napokra, és ezért nem hagytuk ki vasárnap este az államalapítás ünnepét Monoron, ahol a tűzijátékot megelőzően a magyar blues királya, az elmúlt 50 év magyar zenei életének egyik meghatározó alakja, Deák Bill Gyula és zenekara lépett színpadra.
Legközelebb pénteken, a szerencsi csokifesztiválon hallhatjuk őt. Legyünk ott, hogy lássuk és éltessük a Királyt. Maradj velünk és mesélj nekünk, drága Bill, amíg Isten engedi!