Múlt héten az antikváriusokról és a dedikált könyvekről elmélkedtem kicsit, és most attól a kályhától indulnék el, amelyiknél ott megálltam. Van a dedikációk vizsgálatának komoly tudományos módszere, én ismerek is legalább egy embert, aki magas szakértelemmel, élvezetesen és kiválóan műveli mindezt, nem is merészelnék az ő területére tévedni és a dolgába kontárkodni – csak néhány reflexiót fűzök itt a múltkori anyaghoz.
Azt tanácsoltam ott akut önbizalomhiányban szenvedő íróknak, hogy amennyiben attól tartanak, hogy az a gazfickó, akiknek ők ingyen (már úgy ingyen, hogy ők maguk azért persze megvették és kifizették) könyvet adnak (küldenek), hogy ennek segítségével elintézzenek mondjuk egy soron kívüli szervizt, bankkölcsönt, jobban fizető állást kunyeráljanak vagy jóindulatú odaszólást (mert mi másért adnánk könyvet embereknek, ugye – nyilván nem azért, hogy elolvassák!), és ezt a bizonyos könyvet szép kalligráfiával ki- és meg is cirkalmazzák, és szívüket kiteszik, miközben a reménybeli olvasó szívéhez szólanak, írásban persze, szóval hogy ezek az írók gondolkodás nélkül verjék át könyvük leendő tulaját, és a kötetbe több helyre is írjanak bele, hogy ha majd az új tulaj antikvárium útján meg akarna szabadulni az említett példánytól – és mivel van benne némi jóérzés, nyilván kitépi a dedikált oldalt –, még mindig tudni lehessen, ki volt az a disznó, aki könyvünket nem tartotta érdemesnek arra, hogy a saját polcán porosodjon.
Igen ám, de vannak olyan írók, akik annyira lelkesek, hogy meg sem várják azt a pillanatot, midőn egy gyanútlanul legelésző olvasó a könyvpuskájuk elé téblábol, és akkor jól eltalálják őt egy ajándék könyvvel, nem: hanem egyenesen elébe igyekeznek menni minden olvasói el nem várásnak, és a még el sem adott könyvet dedikálják. Azt hallottam, ez a szokás Amerikából ered, ahol a kiadók és a boltosok megtiszteltetésnek veszik, hogy a szerző úr befárad a boltba, és „az ismeretlen olvasónak” dedikálja művét, néhány keresetlen, de annál melegebb szóval.
Most akkor képzeljük el, hogy ez a derék amerikánkfia betér minálunk is egy boltba, ujjongva felfedezi könyvét a polcokon, elégedetten csettint, előkapja írói mellényzsebéből a csőre töltött dedikálótollat, és eszeveszett dedikálásba kezd. Képzeljük csak el!
A derék boltosok, akik, szegények, tízből kilenc alkalommal nem találják meg az általunk keresett könyvet, és egy alkalommal is csak azért, mert mi megmutatjuk nekik, szóval ezek a derék boltosok elsőre nem is hisznek a szemüknek, úgyhogy nem nagyon foglalkoznak vele.
De aztán, mikor a toll alatt nyögdécselő papír segélysercegése olyan hangos lesz, hogy nem lehet nyugodtan facebookozni tőle, mégiscsak felkerekednek, és ugyan továbbra sem hisznek a szemüknek, de legalább akcióba lendülnek: a túlbuzgó szerzőt kipenderítik a boltból (persze csak miután az „okozott kárt” megfizette), de előtte a biztonsági őrrel megveretik (még az írómellénye is elszakad!), és a híres dedikálótollat, melyről annyi lesifotó készült amerikai könyvesboltokban, apró darabokra törik és szétszórják a Foucault-inga minden irányába – majd másnap megjelenik a felirat, amelyik a belépő, fogyatkozó számú olvasót fogadja: „A könyvekbe dedikálni szigorúan tilos!”
Legalább két illetőt ismerek, aki már megjárta, úgyhogy én nem is indultam el ilyesfajta dedikálós körútra, vagyis egyszer igen, de csak egy X lerajzolásáig jutottam, mint az egyszeri írástudatlan legény sorozáskor – ekkor ugyanis megjelent egy benga kidobóember, és hiszik vagy sem, nem Kant összegyűjtött műveit kereste, hanem a hozzám hasonló nyeszlett kis maffiózókat, akik azt hiszik, hogy csak azért, mert kiköhögtek néhány könyvet, már mindenfélét belefirkálhatnak. Sürgős elkotródásban láttam a helyzetet ontológiailag megoldódni.
De lehet még fokozni a kínosságot. Egyik drága kollégám nagymestere az irodalmi keresztrejtvények megfejtésének, és fiatalkorában is az volt, csak akkor még kismesternek nevezte magát, szerénykeségből. És olyan ügyesen forgatta a ceruzáját a foszló papíron, s küldte be a szellemesebbnél szellemesebb megoldásokat a szerkesztőségbe (a lap nevét fedje a kegyelet jótékony homálya), hogy nem volt kétség, egyszer nyernie kell.
Nyert is. Könyvet küldtek neki (ez volt a meghirdetett jutalom). Dedikált könyvet. Az, hogy nem neki volt dedikálva a kötet, hanem a lap egyik szerkesztőjének, részletkérdés – mégis igencsak felháborította őt a nemtelennek vélt eljárás. De aztán, mivel okos ember volt, rájött, hogy ennél szebb ajándékot nem is kaphatott volna. Mert micsoda nagy lélek (és micsoda szegénység…) kellett ahhoz, hogy egy irodalomkedvelő szerkesztő, aki maga is írt, megváljon egy dedikált könyvétől azért, hogy a keresztrejtvény nyertesét meg tudják jutalmazni! Bizony, óriási nagy lélek és óriási nagy szegénység kellett ehhez, tisztelt hölgyeim és uraim. Így kollégám végül – és azóta – mégiscsak örül. Nincs az a – hogy is mondták a kilencvenes évek bugyuta és bárgyú televíziós játékaiban? – „csodálatos Opel Astra nyereményautó”, amelyik megnyerésének öröme felérne ezzel az örömmel.