– A hölgy, akibe a főhős szerelmes, kitör a zónából azáltal, hogy férjhez megy egy helyi, európai, jól szituált úriemberhez. Tényleg csak ilyen identitásfeladással lehet kitörni a külvárosi gettókból a muzulmán fiataloknak?
– Nem hiszem. Nyugat-Európában sokkal inkább individualista társadalmak vannak. A legtöbb helyen nem számít, hogy honnan jöttél és mi a vallásod, ha beszéled a nyelvet, rendesen elvégzed a munkádat és betartod a törvényeket. Az anyagi előrejutás, kitörés útja szinte mindenki előtt nyitva áll. A muszlimok, ha akarják, fizikailag is kitörhetnek, hiszen elköltözhetnek a muszlim környékekről. Ami nehezebb kérdés, az a mentális kitörés, illetve hogy megvan-e benned a belső igény a kitörésre. A többség úgy van vele, hogy elvégzi a munkáját, éli az életét családja körében, s nem érzi tehernek a saját kultúráját, és nem akar attól elszakadni. Az ismert környezet pedig biztonságérzetet is ad.
– Hogy látja, mi az oka, hogy a már itt született muzulmánok ennyire ellenségesek az európai értékekkel szemben?
– Az a helyzet, hogy általánosságban nem jelenthetjük ki, hogy Európában teljesen kudarcot vallott a muszlimok integrációja. A helyzet minden országban és minden muszlim közösség esetén eltérő. Nézzük meg a Németországban élő irániakat: azt látjuk, hogy 250 ezer ember tulajdonképp problémamentesen éli az életét. Ez nem meglepő, hiszen ők eleve egy magasabb társadalmi réteg tagjai voltak már otthon is, ellentétben például az anatóliai törökökkel, akik szülőföldjükön is egy alacsonyabb, szegényebb réteg tagjai voltak – tehát ez az egyik része. Az ellenségesség sokszor személyes szintű. A kisebbségeknél gyakran előfordul, hogy az ember nem néz szembe azzal, hogy a saját kudarcáért ő is felel, ezért inkább rákeni a felelősséget a többségi társadalomra. Ez nem kizárólag vallási kérdés. Sok olyan szekuláris vagy épp keresztény ázsiai és afrikai ember is van, aki a problémákért a gyarmatosítókat és a rasszizmust teszi felelőssé, ami szerintem leegyszerűsítése a problémának. A kérdésnek igazából sok összetevője van.
– A muzulmán vallási tanítók az egyénben meglévő konfliktust segítik feloldani, vagy inkább rátesznek egy lapáttal? Foglalkoznak-e egyáltalán a kérdésnek ezzel az aspektusával, próbálkoznak a sikeresebb integrációval?
– Nem lehet általánosítani. Az iszlámról azt kell tudni, hogy az elöljárónak, tehát akinek van vallási képzettsége, hasonló a feladata, mint a jogásznak a keresztény, nyugati világban. Megnézi a vallási jogforrásokat, és azokat különféle módszerekkel, a körülményeket figyelembe véve alkalmazza a mindennapi életre. Itt alapvetően meghatározó, hogy a vallástudó kit képvisel, milyen iskolát végzett és honnan jött. Például egy Ausztriában működő, de Törökországban kiképzett vallástudó, aki török alapítványoktól kapja a fizetését, az nem feltétlenül azt a nézőpontot fogja képviselni, ami az osztrák államnak megfelel. Az osztrák államnak tehát a saját eszközeivel fel kell lépnie, hogy a harmonikus együttlét ne szenvedjen sérüléseket. A vallástudók, éljenek bárhol, intézményes és működési kereteik miatt mindig függnek a helyi államtól. A muszlim országok államai ezt a függést a saját javukra használják fel azzal, hogy a mecsetekben a saját üzeneteiket továbbíttatják a híveknek. Ezt Európában sem lenne az ördögtől való megvalósítani.
Akkor van probléma, hogyha olyan vallási elöljárók vannak, akik periferikusak, és nem függnek politikai rendszerektől. Az ilyenek ugyanis nem veszik figyelembe a helyi viszonyokat. Például a 2006-os dán karikatúrabotrány idején volt egy hatvanas éveiben járó dán imám, aki a kora miatt kezdett háttérbe szorulni; ő egy békésebb figura volt. Az ő egyik első embere, egy alig 30 éves fiatalember úgy gondolta, hogy ezt a lehetőséget kihasználja, és botrányt kavarva a saját közösségén belül előbbre lép a ranglétrán, és ő lesz a dán muszlimok hangja. Ezért hát felfújta az ügyet, mozgósította a kapcsolatait, az iszlám világban pedig lángra lobbantak a dán zászlók. Ezzel egy időben viszont azt láttuk, hogy a dán ügy elleni tiltakozás mindenhol helyi politikai arcot öltött. Pakisztánban például a pakisztáni kormánnyal elégedetlen tömegek mentek ki az utcára, tiltakoztak a dán karikatúrák ellen, elégették a dán zászlót, de igazából ez egy helyi konfliktus kivetülése volt. Nyugat-Európában is azok a csoportok tüntettek, amelyek egyéb feszültségek miatt voltak dühösek, csak kihasználták a botrányt saját elégedetlenségük kifejezésére.
– Túl azon, hogy politikai rendszerek támogatásától függően változik egy-egy muszlim tanító hozzáállása, mondhatjuk azt, hogy egy muszlim tanító nagyobb szabadságot élvez ilyen téren, mint mondjuk egy katolikus, akinek azért „jelentési kötelezettsége” van a püspöke felé, a püspöknek a pápa felé és így tovább?
– A síita muszlim világ, amely a muszlim népesség hozzávetőleg 15 százalékát teszi ki, a katolikus világhoz hasonlóan centralizált és hierarchikus. A 85 százalékot kitevő szunnita világ viszont a protestáns világhoz hasonlóan decentralizált és helyben szerveződik. A református lelkészek is azt hirdetik, amit a közösségük hallani akar, nem fognak olyat prédikálni, amit a közönség elutasít, lévén ismerik őket, tudják, mi foglalkoztatja őket, tehát ők társadalmi-politikai szereplők is egyúttal, amellett, hogy lelkipásztorok.
Fotó: Havran Zoltán
– Mi a véleménye arról, hogy Magyarországon is hovatovább mindenki iszlámszakértővé válik? Lassan a legsarkosabb – majdhogynem szélsőséges – vélemények úgy jelennek meg, mintha valami adekvát tudást képviselnének iszlámkérdésben.
– Magyarországon nincsen muszlim kisebbség, tehát ez ilyenformán egy absztrakt kérdéssé válik. Nálunk nincs tétje annak, hogy mit fogalmazunk meg az iszlámmal kapcsolatban, nem úgy, mint Németországban vagy más nyugati országokban, ahol ez egy téttel bíró társadalmi kérdés. De ezen kár csodálkozni. Magyarországon mi is óvatosan beszélünk a cigánykérdésről, hiszen tétje van a dolognak, és súlyos feszültségeket okozhatnak a rosszul megválogatott szavak. Nálunk az iszlámkérdést sokan, sokféle dologra használják fel. Vannak, akik a magyar keresztény identitás újrafogalmazására, megerősítésére használják fel, vannak, akik a Nyugathoz való viszonyunkat helyezik új alapokra ezen keresztül, és persze vannak, akik a saját szakmai-politikai karrierjüket építgetik vele.
– A nyugat-európai muzulmán világ kisebbségként tekint magára az adott államon belül?
– Kisebbségként, de nem feltétlenül muszlim kisebbségként. A muszlimok között nagyon kevesen vannak, akik kizárólag és elsősorban muszlimként tekintenek önmagukra. Vegyük példaként a Londonban élő pakisztániakat. Felmérések szerint csupán 3-4 százalékuk tekint magára elsősorban muszlimként. A többi azt mondja, hogy brit, londoni, vagy azt, hogy pakisztáni.
– Vagy akár ezek közül több is egyszerre – különböző mértékben…
– Igen. Az identitások sokrétegűek. Vagy nézzük meg a törököket Németországban: nem véletlen, hogy 2015-ben nagyobb arányban utasították el a migrációt, mint az etnikai németek, hiszen nagyrészt kurdok, afgánok, arabok jöttek, akikkel a már ott élő törökök nem igazán tudtak azonosulni.
– A vallási szokásokhoz való ragaszkodás (ramadán betartása, nikáb viselése stb.) egyfajta összekötő kapocsként működik ebben a kisebbségi identitásban. Ezáltal állnak ellen, nem is feltétlenül az integrációnak, hanem az asszimilációnak?
– Sok összetevője van a dolognak. Minden közösségnek vannak összetartozást jelző szimbólumai, és mindenhol mások a közösség kohéziós elemei. A magyarság esetében például a nyelv az egyik legfontosabb elem. De van, ahol a vallás az, akár Európán belül is. Nézzük csak az íreket! Számukra a katolikus vallás az identitásuk része. A muszlimoknál attól is függ, hogy kikről beszélünk. A muszlimok, akik Európába érkeztek, leginkább hidzsábot hordtak (fejkendő), annak is különböző fajtáit, amit kulturális hagyományaiknak megfelelően kötöttek fel – máshogy kötötte egy török, mint egy arab. A nikáb viszont már a muszlim identitás újrafogalmazásáról szól.
Például Angliában találkoztam egy pakisztáni lánnyal, aki úgy sétált, mint egy nindzsa, pedig a nagymamája egy angolszász műveltségű nő, egy magasabb társadalmi csoportból származó orvos feleségeként még fejkendőt sem hord. Unokája azonban személyes identitáskeresése miatt már a szaúdi gyökerű puritán iszlám jelképének tekinthető nikábot viselte, ezzel is kifejezve saját vallási identitását.
Nem véletlen az, hogy az európai országokban sorra születő rendeletek nem a hidzsábot, hanem a nikábot és a burkát tiltják be. Burkát ugyanis – amely jellemzően afganisztáni viselet – szinte senki nem hord, nikábot pedig a muszlim nőknek egy százaléka sem visel. Aki pedig ezt hordja, az még a muszlim közösségen belül is különállónak számít radikális vallásértelmezésével. Tehát egy átlagos németországi török nő vagy egy Franciaországban élő algír nő nem fog azon megsértődni, hogy nem vehet fel nikábot, hiszen eszébe sem jut hordani. Aki pedig magára veszi a dolgot, az a muszlim közösségeken belül is kívülálló, így nincs miért kesztyűs kézzel bánni vele.
– Egy összetett kérdés erejéig térjünk vissza a regényre. Előny vagy hátrány az újságírói mivolt, illetve lesz-e folytatás?
– Tanultam a kritikákból. Az, hogy újságíró vagyok, annyiban mindenképp hátrány, hogy a karakterek kidolgozására nem fordítottam annyi figyelmet, amennyit a regényírók szoktak, és elárulhatom: lesz második, sőt nagy valószínűséggel harmadik része is a regénynek.
