A szerző arra tesz kísérletet, hogy a kézirat lezárásának pillanatában meglévő 614 dedikációt megvizsgálva felrajzolja Radnóti Miklós irodalmi, és némileg társadalmi kapcsolatrendszerét. Bíró-Balogh Tamás a gazdag képanyagot kísérő bevezető tanulmányában mindenre kitér, amit a dedikációkról, a dedikációk kutatásáról tudni lehet, olyan szinten, hogy még Örkény István Egy magyar író dedikációi című egypercesére is hivatkozik.
Elméleti vonalon is klasszifikál, ilyeneket tudhat meg az érdeklődő a könyvek írói kézjeggyel való ellátásáról: „Megformáltságuk alapján megkülönböztethetünk gesztusértékű, illetve leíró-sűrítő típust. Az elsőre az egyszerűség és bizonyos sablonok használata jellemző. A második mindig egyénít, és nincs belőle két egyforma.” Kiderül továbbá, hogy mi a különbség a dedikáció és az ajándékozási bejegyzés között, amit a szakemberek is gyakran összekevernek („dedikációt a szerző a saját könyvébe ír, ajándékozási bejegyzést pedig máséba”), illetve hogy micsoda is a magyar közgondolkodást oly nagyon jellemző „dzsentroid sznobizmus”. (Olvassák el!)
Radnóti, mint a szerző írja, az ideális dedikálók közé tartozott, mivel nemcsak a kötelező elemeket írta be, „hanem dedikációját mindig keltezte, helymegjelöléssel és napra pontos datálással látta el” (amellyel nem mellesleg a kutató dolgát is megkönnyítette némileg). A különböző felosztási lehetőségek hozadékáról is beszámol a szerző, és további feladatokat jelöl ki önmaga számára: „a dedikációk címzettjeinek csoportosítása származás, felekezet, iskolai végzettség, foglalkozás, életkor alapján”. Illetve amennyiben az egy címzetthez szóló összes dedikációt vizsgáljuk, ezt a következtetést vonhatjuk le: „Mivel a dedikáció, jellegénél fogva, egy személyek közti viszony dokumentuma, ezek sorozata által a személyes kapcsolattörténet alakulásába pillanthatunk be.”
A bevezető tanulmány után a dedikált köteteket is megvizsgálja Bíró-Balogh Tamás, a korabeli kritikákra és visszhangra való alapos és részletes hivatkozással, majd maguk a dedikációk következnek, egyenként lefényképezve. Radnóti kézírása szép és jól olvasható, de a teljesség jegyében nyomtatásban is olvashatjuk szavait a fényképek mellett. Ezt a rövidítések jegyzéke követi, majd egy igen alapos filológiai háttérmunkát mutató rész a dedikációk címzettjeiről.
Ahogy a könyvben előrehaladunk, és a tanulmányíró szellemes, korrekt háttérrajzait olvassuk, kirajzolódik egy olyan Radnóti-kép, amelyet eddigi tanulmányaink, érdeklődő olvasásaink során nem feltétlenül láthattunk meg, és a korabeli élet (cenzúra, barátságok szövődése és tönkremenetele, mester-tanítvány viszonyok, a munkaszolgálat hétköznapjai) apró mozaikjaiból élő, eleven viszonyrajz kerekedik ki. És közben végig ott van az a borzongató érzés, hogy mi már ismerjük a történet végét, azt, amelyiket a legnagyobb magyar költők egyike csak sejthetett, de bizonyosan nem láthatott.
Elképesztő munka lenyomata ez a könyv, ráadásul olyan munkáé, amelynek megnyugtatóan soha nem lesz vége, hiszen bármikor előkerülhetnek újabb és újabb Radnóti-dedikációk, amelyek átrajzolják az eddig felismert mintázatokat. És hogy miért van helye a kötetnek a könyvespolcunkon? Éppen azért, mert olyan képlettel teljesíti ki az eddigi Radnóti-képünket, amely minden komoly, az irodalmat szívesen olvasó ember sajátja, nem csupán a tudósok kiváltsága.
Bíró-Balogh Tamás: Könyvvel üzenek néked – Radnóti Miklós dedikációi
Szépmíves Könyvek, Budapest, 2016.