– Miért döntött amellett, hogy álmukban állati formában, szarvasokként találkozzanak a szereplői?
– Ők álmukban élnek teljes életet. Ehhez az erdő és az állati lét tűnt a legtermészetesebb – mindenféle álomszerűség nélkül is oldott – jelenlétnek. Nem véletlen, hogy az álmokban jelentősége van az állati formában való létezésnek. A másik ok, amiért éppen szarvasként találkoznak álmukban, az volt, hogy a nappali életükben mindketten egy vágóhídon dolgoznak. Marhavágóhídon, ahol a szarvasokhoz nagyon hasonló, de nem szabad állatok fejezik be az életüket. Egy mindennapi munkahelyet kerestem számukra, amely mégis, anélkül hogy metaforikus lenne, modellezni tudja a mindennapjaink durvaságát. Azt a racionális „lebonyolítását” az életünknek, ami mindannyiunkat megvisel, de nem igazán beszélünk róla. Arról, hogy az életünk legérzékenyebb, legintimebb pillanatait is racionális és praktikus módon próbáljuk megszervezni. A születés, a szerelem, a halál alappillérei az emberi életnek, és teljes odafigyelést, megélést kívánnának.
– A főszereplő kicsit földönkívüli: szinte képtelen az érzéseit kimutatni és a megszokott módon kommunikálni. Volt kapcsolata ilyen emberrel?
– Úgy is hívtuk a forgatás alatt Borbély Alexandrát, hogy a „kis ufó”, mert azokat a támpontokat, amelyek a társas életben való eligazodásban segítenek, az általa megformált Mária nem érzékeli. Ismerek ilyen embert, nem is egyet, magam sem álltam olyan nagyon távol ettől. Létezik sok-sok megnyilvánulási formája ennek. Erről jut eszembe, hogy van egy érdekes elmélet, amely az egész technikai civilizációt, a gépkészítést a nőkre vetíti ki: olyan nőt raktak össze férfiak, aki egy motorháztetőhöz hasonlóan kinyitható és ellenőrizhető, átláthatóvá válik. De egy nőt nem lehet kinyitni, ősi titok, hogy mi van benne. Ha meg egy baba is van benne, akkor még kevésbé megfejthető.
– Hogy látja, a technológiai fejlettség, az elidegenedett társadalom elmehet odáig, hogy mostanra kedvez az ember intuitív, telepatikus képességei kialakulásának?
– Azt hiszem inkább, hogy mindaz, ami a mindennapi élet része volt érzékelésben, reakcióban egy archaikus vagy kora középkori társadalomban, folyamatosan átcsúszott a csodaszerűség, a telepátia, az ezotéria területére. A mi filmünk józan film szeretne lenni, nem véletlenül egy reális erdőbe vezeti az álom a főszereplőket, hús-vér szarvasok közé. Az érzékenységnek és az érzékelés pontosságának abba az állapotába próbál vinni bennünket, amely ma már lehet, hogy csodaszerűnek hat, de része a mi képességeinknek.
– Úgy fogalmazott valahol, hogy görcsös és töredékes életet élünk. Ha a saját életét nézi, mikor volt jobb?
– Folyamatosan próbálom újrateremteni azt a lehetőséget, hogy az adott pillanatot teljesen meg tudjam élni. Lehet az egy vasárnap reggel, vagy a várakozás egy pályaudvaron. Ezért újra és újra meg kell küzdeni. Sok száz évvel ezelőtt ez a hozzáállás adódott magától, most kevésbé van így.
– Régóta készül Füst Milán Feleségem története című regényének megfilmesítésére. Mitől kivételes ez az írás?
– A bolygó hollandi egyfajta parafrázisa Störr hajóskapitány, aki minden erejével meg kíván érteni és fejteni egy francia nőt. Minden erejével magát az életet megfejteni. Amíg ezt az ember erővel próbálja, addig nem megy. Tulajdonképpen olyan az életünk, mint a fények villódzása egy tavaszi napon: ha az ember elfogadja a saját kicsiségét és hálás azért a kevés, mégis hatalmas ajándékért, amit kap, az életért, akkor örömét fogja lelni. Ahogy a hajóskapitány nagyon férfi módon egyszerűen megpróbált megfogni egy felhőt, ami a másik ember, ami az élet.
– A Berlinale ideje alatt melyik visszajelzés adta önnek a legtöbbet?
– Az tetszett, hogy nem egyfajta szakmai méltatást kapott a film, hanem nagyon spontán, nagyon erős szeretetáradat jött vissza hozzám. Az egyik legszebb az volt, amikor a forgalmazónk egyik munkatársának így írt egy rendező: „ülök egy kávézóban, és nem tudom megmozdítani a testem, annyira erősen hatott ez a film”. Ez hatalmas ajándék volt mindannyiunknak.
– Máthé Tibor volt Az én XX. századom és a Simon mágus operatőre. Miért szakadt el tőle ebben a filmben?
– Számomra nagyon fontos munkákat készítettünk együtt, a Bűvös vadász című filmünk is idetartozik. Ő, ha jól emlékszem, több mint 28 rendezővel dolgozott eddig. Jó különböző emberekkel dolgozni: Herbai Mátét az HBO csatorna Terápia sorozata kapcsán ismertem meg. Nagyon harmonikus volt a munka vele, nemcsak a nagy tudása, de a személyisége miatt is. Nagy biztonságban lehettem a tekintetben, hogy ő ugyanazt a filmet csinálja, amit én. Ha egymásra nézünk, ugyanaz van a szemünkben, ha nem nézünk egymásra, akkor is tudjuk, hogy mellettünk olyan húz előre, aki pontosan ugyanabba az irányba tart.
– Említette, hogy akár egy futó, kondícióban tartotta magát a hosszú szünet alatt, amíg nem filmezett. Mégis, ez a hatalmas siker miként érte?
– Teljesen pofonegyszerű módon csak nagyon boldog vagyok. Az ember a díj hatására azonnal begyújtja a motorokat és a következő filmre koncentrál.
– Miért mondta a sajtótájékoztatón, hogy ma nem akkora buli filmet csinálni, mint a hatvanas években?
– Én a világ legboldogabb embere vagyok, és tényleg, esküszöm, nem panaszként mondom, sőt, ha nem kérdez rá, eszembe sem jut, de a rendező órabére általában a legalacsonyabb a stábban. Amíg egy filmet megcsinál egy rendező, addig a stáb többi tagja a sokadik filmjénél tart. Társadalmilag sem annyira menő, mint mondjuk a hatvanas években, ma nem nyitott sportautókkal cikáznak a városban a rendezők. Ezt csak arra mondtam, hogy ma játékfilmet csak az készít, aki teljes odaadással imádja ezt a munkát, így nem meglepő, hogy a kollégák rajtam is ezt látták.
– Minek köszönhető ön szerint a magyar filmesek utóbbi években látható, nemzetközi filmfesztiválokon elért folyamatos sikere?
– A kétezres évek elején nagy lökést adott a filmtörvény, és akkor be is robbant egy új generáció. Sokan megrekedtek, az első siker után a második, harmadik fimet sok küszködés árán tudták csak megcsinálni. Az utóbbi néhány évben a filmalapnak sok racionális változtatással kicsiszolódott egy átlátható és józan struktúrája, amelyben nem negyedannyi pénzt kap egy film, mint amiből normálisan elkészülhetne, hanem annyit, amennyiből valóban meg lehet csinálni. Amelyik terv támogatást kap, az ki tudja futni a formáját. A fiatal alkotóink tele vannak energiával, és nagyon erős, markáns, eltérő személyiségek. Ez segít abban is, hogy nagyon különböző jellegű, világú filmek egymás mellett létezzenek, ami egy egészséges mozgóképes kultúra előfeltétele. Már csak a rövidfilmre kellene – ami csendben szintén komoly sikerágazata lett a magyar filmnek – hasonlóan átgondolt támogatás.
– Visszatérve a politikát bíráló kijelentésére, annyi érdekelne: érte-e cenzúra önt vagy közeli pályatársait munkájuk során?
– Nem, ezért is fontos különbséget tennem, hogy a filmalap keretei között én jó lelkiismerettel tudok dolgozni, ellenben a Magyar Művészeti Akadémia, amikor azt gondolja, hogy meg kell mondania, hogy miről szól a kultúra, számomra elfogadhatatlan. Az egyik nekem belefér, a másik nem.