Egy emlék maradt meg bennem kitörülhetetlenül vele kapcsolatban. Talán Páskándi Géza emlékét ünnepeltük a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a kisebbségi sors megpróbáltatásairól is szót ejtve, amikor a közönség körében ülő Herczegh Gézának (1928. október 17.– 2010. január 11.) könny szökött a szemébe. Mint aki egyet s mást
– igaz, csak kívülállóként – tapasztalt a Trianonnal elszakított területek magyarjainak az életéből, rögtön megértettem a híres jogászprofesszor elérzékenyülését.
Magamhoz öleltem, hogy a régmúlton (s talán az akkori mán) töprengő tudós fel tudjon állni a székéből. Miért véltem úgy, hogy segítettem valamit neki az emlékek elraktározásában? Herczegh Géza, az élete minden mozzanatát irányító szálfa erkölcsű gerinccel megáldott ember csupán egy pillanatra rendült meg. A szenvedések sokaságát hallván alighanem eszébe jutott gyerekkorának virágos rétje, a felvidéki Nagykapos. Mindaz, amit beléégetett a szülföldje és az onnan való kiszakadás utáni évtizedek összes borzalma.
A második világháború után a csehszlovákiai magyarság mint a németek utolsó csatlósa (létezik-e kollektív bűnösség?) letöröltetett a térképről. Honát veszejtve – emlékezzünk csak az áttelepítések borzalmaira – sokáig szenvedte a megaláztatásokat.
Az alighanem leghíresebb magyar jogtudósunk, aki 1993 és 2003 között az ENSZ hágai Nemzetközi Bíróságának a tagja volt, tehát erős alapot kapott. Innen a márványkeménységű életműve. Szakmai, jogfilozófiai búvárkodása, a történelemben és a politikában való megmerülése, esszé-portré rajzolói buzgalma (Görgei; Bibó István – válogatás nélkül stb.) és szépprózának, történeti látleletnek, átérzett sorsnak tekinthető, önéletrajzi szépségelemekkel is megtűzdelt vallomása (Foggal és körömmel).
A szegedi egyetemi diák Bibó István előadásait hallgatva már önmagában felépítette a szellem katedrálisát. Boltozata a tisztán szólás mint erkölcs. Mint szabadság. Mint jogvédelem és végső soron mint magyarságvédelem. Európa közepén ülve – Isten hagyományozta rá ezt a széket – gondolkodott régmúltunkról és jelenünkről (A honfoglalás Anonymus előadásában, illetve Kádár és kora), világította meg történelmi-politikai helyzetünket (Magyarország és Európa [1683–1686]; A nemzeti kérdés nemzetközi vonatkozásai a reformkori Magyarországon).
Peres örökségünk? Úgy ivódott belé a múlt – gyönyörűséggel, új és új összefüggésekre lelve szálazta minden kockáját –, hogy tudta: ember, nép, haza, tudás, bölcselem, erkölcs ugyanannak a toronynak a talpköve, amelyből ő kitekinthetett. Lehet, hogy ezt sosem vallotta be, mert alázattal viseltetett a mindenség iránt, hogy ő maga volt a torony.
Hihetetlen műveltségélményénél – egy példa: Kádár szétesett elméjére utalva a világirodalomból talál példát: „Shakespeare III. Richárdja a bosworthi csata előestéjén áldozatainak szellemével viaskodik” – csak szerénysége volt nagyobb. Tudta, élte is, hogy a tudás szolgálat. Felvilágosítás, lámpa. Akinek megadatott a fénygyújtás képessége, az nem vonulhat magába.
Újabb személyes emlék. Egyszer a Kortárs szerkesztőségébe azzal toppant be, hogy a nagy port felvert Harmonia caelestis című könyvről szeretne írni. Annál inkább is, mert be szeretné bizonyítani, hogy az író Esterházy Péter lódított, már ami az apja besúgói múltját illető „nem tudását” illeti. Briliáns elemzésével, jóllehet több kritika méltatta a könyv nagyszerűségét, célba ért. Igazmondói hevülettel.
Csaknem lényegtelen, hogy 1944-es, 1945-ös szépprózai történelemképének szereplői valós alakok-e vagy kitaláltak. Hogy a kamasz hős ő maga-e vagy valamely más, ismert személy.
A megrajzolt kisváros áll a talpán. Örömökkel, anekdotákkal és mindazon borzalmakkal, amelyet a hódító szovjet hadsereg a védtelenekkel szemben (például az asszonyok megerőszakolása) elkövetett. Pontosan ítélkezett az ítéletmondó apa: „Kiszóródtunk az útszélére, mint a gyomnövények magja, de védekezni fogunk. Szívósan, keményen, hátunkat a falnak vetve, védekezni fogunk foggal-körömmel, míg lélegzetvételnyi erőnk van.”
Az erkölcs egyben szúró és gyámolító szerszám. Minden az igazmondás érdekében történik. Ha a kilencven évvel ezelőtt született Herczegh Géza arcát látom, a felszabadult mosoly mellett mindig ott van a rá jellemző kesernyés mosoly is. A bűnmegvalló gesztus. Ebben a határtalan jóságban leledzett földöntúli boldogsága.