Gyermekkori templomjárásaim meghatározó élménye volt a deklamáció lassúsága fölött érzett bosszúság. Már rég pontot tettem magamban egy mondat végére, mikor a gyülekezet még mindig az első szó zöngéivel volt elfoglalva. No persze gyermekkorom miséin nem is Bodza Klára zengte azokat a bizonyos zöngéket.
Egy moldvai Mária-éneknek vagy egy Balassi-féle áldáskérésnek azért ilyen a tempója, hogy az invokációnak legyen ideje megtörténni. Szó sincs itt az emberre gyakorolt érzelmi hatás patikamérlegen való számítgatásáról, a meghatottság könnyeinek művészi eszközökkel való kierőszakolásáról. Itt, hogy úgy fogalmazzunk, a láthatatlan világ működésének törvényszerűségeiről van szó. Ezek tudomásulvételéről. Bizonyos szakrális praxisról.
A Tibeti halottaskönyvben nagyon részletes utasítások vonatkoznak a világok között közlekedő lélek utazásának megsegítése céljából elhangzó szent szövegek dikciójának módjára. Az analógia csak látszólag távoli – nevezett iratok egyébként végső soron ugyanazt a funkciót látják el, mint a mi keresztény kultúrkörünk halottvirrasztásakor elhangzó imák.
Amikor Bodza Klára elénekli, hogy alleluja vagy hogy búval aszok, epedek, annyi ideig tart ki egy-egy hangzót, amíg az imával, fohásszal, dicsőítéssel megácsolhatjuk annak a láthatatlan lajtorjának egy-egy fokát, amely földtől égig nyújtózik. Ezek a sokszor elmondhatatlan régiségű szövegek és dallamok ugyanis rendeltetésük szerint nem az intellektusra hatnak. Keletkezésük idején nem szorult magyarázatra, hogy mi keresnivalónk van nekünk a jászol körül vagy a Golgotán. Ezek gyógyító, megtartó, látható és láthatatlan valóságrétegek közti átjárhatóságot biztosító, mindennapi létezésünk tereit szakralizáló verbális és vokális rítusok.
A történelem előtti időkben az énekmondásnak két funkciója volt. Az egyik a történetmesélés, ma úgy mondanánk: információátadás, hírek közlése, tudósítás. Az elektromosság kora után már nem hívjuk kemencénk mellé falatozni a vándor énekmondót, így ez a funkció – legalábbis eredeti formájában – napjainkra érdeklődés hiányában kihalt. A másik a már fent kifejtett gyógyító, megtartó, megerősítő működés. Bodza Klára és mindenki, aki az ő nyomdokain halad, ez utóbbit műveli. A teltházas koncert hallgatóságát látva nem kérdés, van-e effélére napjainkban igény.
A fentiekből világos annak oka is, hogy ez a zene, ez az énekmondás miért élőben fejti ki tökéletesen hallgatóra gyakorolt hatását, miért így vehetők föl rezgései. Nem kívánunk a biokémia területére tévedve kontárkodni – erősen kérdéses, tudományosan kutatható-e, mérhető-e egyáltalán ez a kérdéskör –, de élünk a gyanúperrel, hogy egy XIII. századi ember nemigen tudott volna mit kezdeni az elektromos jelekké átalakított hangokkal. Persze Isten ments, hogy ebből bárki azt a következtetést vonja le, hogy akkor már nem is érdemes megvenni Bodza Klára Ó, áldott Szűzanya című lemezét. Mi már XXI. századi, elektromos emberek vagyunk, annak minden hátrányával és előnyével együtt. A fatális tény egyik előnye tagadhatatlanul az, hogy rendelkezésünkre áll a régebbi korok tudásának, mentalitástörténetének jelentős része. Többek között Bodza Klárának köszönhetően.
Cseh Tamás azt mondta: az énekest az ég madarainak kell etetni. Bodza Klára a jelek szerint egészen a látható szférák határáig nyújtózkodott. Őt az egek angyalai etetik.