– Mikor költöznek vissza a Budai Vigadóba?
– Áprilisban. Háromszáz munkás dolgozik az építkezésen, az épület belső részét hagyják a legvégére, mivel a belső restaurálás sokkal nagyobb falat. Megszüntetjük a több mint egy évszázadon át az épületre rakódott kiegészítést, beépítést, átalakítást, hogy helyreállítsuk az eredeti közönségforgalmi tereket. Több mint másfél ezer tonna sittet vittek ki az épületből a munkások.
– Az eredeti állapot visszaállítása megoldja a helyszűkét is?
– Igen, de az alapterületünk nem nő sokkal, talán háromszáz négyzetméterrel. Annak idején a tervezők, Kallina Mór és Árkay Aladár körfolyosós házat terveztek, ebből nyíltak befelé a hatalmas terek. De ezeket utólag felszabdalták, volt, hogy egy-egy emeletet kettéosztottak és beépítették. Az emberek el-eltévedtek a szocializmus kori folyosók labirintusában. A század elején ebben a házban felvonó is volt, de a Rákosi-korszakban egy nagyon buta fővárosi rendelettel kitalálták, hogy a három emeletnél alacsonyabb házakban megszüntetik a felvonókat. Nem érdekelte őket, hogy noha a Vigadó kétemeletes, a belmagassága nyolcméteres. Ezért három felvonót építünk be, és új tetőt kap az épület, gépészeti szempontból is minden megújul; a régi ólomcsövek hetente törtek el, nagyon sok gondunk volt velük. A tetőtérben pedig végre próbatermet kap a Magyar Állami Népi Együttes – 1951 óta erre várnak.
– Pár évvel ezelőtt felmerült, hogy megszüntetik az intézményt.
– Alapításunk után folyamatosan csökkent a támogatásunk, ez a trend 2013-ban fordult meg, és azóta folyamatosan nő. De nemhogy nem szűntünk meg, kiemelt nemzeti intézmény lettünk, és az a célunk, hogy hasonló intézményi szintet érjünk el, mint például a Magyar Állami Operaház. Bár kissé demagóg mondat – még Sebő Ferenc mondta annak idején –, hogy ha a pesti operaházat megszüntetik, az opera a Lajtán túl él tovább. De ha a Hagyományok Házát szüntetnék meg, a magyar népi kultúrával nem törődne senki sem.
– Ezért is tartja fontosnak az élő hagyomány átadását?
– Az első táncházas nemzedékhez tartozom, akkor döbbentünk rá, hogy a falvakban pusztulófélben van az élő népi kultúra. Amikor elkezdtük tanulni a népdalokat, láttuk, milyen rettenetesen nehéz kottából utólagosan újratanulni a zenét. Sokkal egyszerűbb élő módon átadni a tudást, és ez azt is feltételezi, hogy szervezetten kell megcsinálni. Ennek nem volt intézményesített formája, ezért jött létre 2001-ben a Hagyományok Háza, hogy legyen egy olyan intézmény, amely nem múzeum, hanem az élő hagyomány átadásának színtere. Ma már a városokban kell ezt a kultúrát tovább őrizni.
– Ezért indították el a határon túli hálózatukat. Ezt hogyan kell elképzelni?
– Már az alapításkor eszünkbe jutott – mert már akkor Kárpát-medencei kulturális intézményként határoztuk meg a Hagyományok Házát –, hogy a határon túli magyarság körében hálózatokat hozzunk létre. Erre hároméves konszolidációs tervet készítettünk, és nem úgy terveztük, hogy mind a négy elszakított területen egyszerre indulnak el, de kénytelenek voltunk, olyan nagy volt az igény, és igazságtalannak érezte volna az a nemzetrész, amelyik kimarad. A hálózat január óta működik. Az élő visszatanítás kapcsán ezekben az országokban külön akkreditációkat kellett szereznünk azért, hogy az általunk itthon bevált tanfolyamokat a helyi igényekhez igazítva, a lokális tudást beépítve lehessen elindítani. Egy néptáncos tanfolyamnál, ha ezt egy bizonyos pár tudja a legjobban, akkor őket kérjük meg, hogy tartson továbbképzést a szatmári néptáncból Zala megyében vagy a Felvidéken. Mi leküldjük, az ottaniak helyet adnak a kurzusnak – így működik a hálózat.
– Erdélyben négy központjuk van.
– Igen, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Marosvásárhely és Kolozsvár – mert másfél millió embert szolgálunk ki. Ezenkívül Kárpátalján Beregszászon, Felvidéken, Füleken és délvidéken Zentán van központunk. Ezekben a hálózatokban nem intézmények, hanem emberek vannak. Ők is minden évben munkatervet nyújtanak be, melyet viszont a helyi civil egyesületekkel, alapítványokkal közösen valósítanak meg. A munkánknak, a táncházmozgalomnak, a kormányzati támogatásnak és a médiának köszönhetően úgy látom most már, hogy elfogadottá válik a magyar társadalomban, hogy ez az örökség legalább olyan fontos, mint a magyar nyelv.
– Kezdetben volt ellenérzés a ház alapításakor?
– Nagy viták voltak róla. Úgy érzékeltük, hogy abban a társadalmi folyamatban, amely megelőzte az uniós csatlakozást, a magyar emberek figyelme inkább fordult a Nyugat, mint a saját kultúrájuk felé. Inkább akartak európaiak lenni, mint magyarok; ez a sorrend szerencsére megfordult, mert bár mindkettő fontos, nem mindegy, melyik az első.
– Óvodapedagógus-képzést is tartanak.
– A helyi pedagógusszövetségekkel dolgozunk együtt, a ház óvópedagógusoknak akkreditált, Útravaló nevű képzésében fogadjuk őket. Az egész Kárpát-medencéből jönnek hozzánk azok a majdani képzők, akik hazatérve ott tartják majd meg az óvóképzéseket. A hagyományátadás folyamata már Erdélyben is gondot okoz, ami azért szomorú, mert a mozgalomnak Erdély egyfajta Mekkája volt, például a széki táncház mintájára indult. A rohamos technikai fejlődés a falvakban megszünteti a munkalehetőségeket, a mezőgazdaságot már gépekkel látják el, egyre kevesebb emberi kézre van szükség. Ezt a folyamatot csak azzal az eséllyel lehet mérsékelni, hogy ott munkát teremtenek, de meg kell erősíteni a szülőföldhöz való ragaszkodást is, olyan kulturális környezet kell, hogy ott is otthon érezzék magukat az emberek.
– Azt tudom, hogy folyamatosan digitalizálnak, de a fiatalok ingerküszöbét hogyan érheti el ma a népi kultúra?
– Már 17 éve digitalizálunk, de rettenetesen sok néprajzi gyűjtésünk van. Kiszámoltuk, hogy ha mindent elvégeznénk, akkor a mai erőforrásainkkal a munka legalább hatvan évbe telne. A digitális adatbázisok fenn vannak a honlapunkon, amelyet az MTA Zenetudományi Intézetével közösen gondozunk. A virtuális Hagyományok Háza nagy erőkkel készül a háttérben, mert a fiatal nemzedéket csak az interneten keresztül lehet elérni. Azt szeretnénk, ha mindaz a tudás, amit kínálunk, mobiltelefonon is elérhető lenne. És ez egy nagyon nagy tudástár, például videót töltünk fel arról, hogyan készítünk adventi koszorút vagy sajtot. De én mindenféle elvetemült újítás híve vagyok, a szokványos papíralapon megjelenő gyűjtemények mellett e-könyveket tervezünk gyártani, ahol a multimediális lehetőségeket is ki tudjuk használni, mert könnyű belátni, hogy már fél siker, ha a népi énekiskolában a szöveg, a kotta és a hangzóanyag egyszerre jelenik meg. De vannak például olyan játékkonzolok is, amelyek érzékelik a mozgást, erre készíthetnénk olyan programot, amelyre a kalotaszegi legényes táncot feltesszük és megpróbáljuk a tanulási folyamatot ezzel segíteni. A GPS-t pedig össze lehetne kötni a zenearchívumunkkal úgy, hogy annak a régiónak szóljon a zenéje, ahol éppen járunk. Mért ne lehetne?