A Holt-tengerre néző, egyetlen gigantikus, 200-300 méter magas, 550 méter hosszú és 300 méter széles sziklára épült Maszada erődje, a zsidó hazaszeretet megnyilvánulásának egyik emblematikus helyszíne.
A maszadai áldozatok mítoszát időnként megerősítik, időnként megcáfolják. Mit sem von ez már le a történet vonzerejéből, és nem fog változtatni azon sem, hogy Maszada a zsidó állam fegyveres erejének kultikus helyévé vált: itt teszik le az esküt a Cáhál (vagyis az izraeli hadsereg) tisztiiskolásai és újoncai, s az általuk skandált jelszó üzenetértékű: Maszada soha többé nem eshet el.
Tekintsünk vissza a messzi-messzi időkbe éppen csak annyira, hogy ne vegyük kezünkbe teljesen tudatlanul Horváth László Imre megrendítő, Helyőrség Maszadában című kisregényét.
A maszadai ormokon egy Jonatán nevű zsidó főpap már időszámításunk előtt száz évvel építtetett egy erődöt, a hegy lábánál húzódó kereskedelmi és hadi utak biztosítására. Krisztus előtt 40 körül a betlehemi gyermekgyilkosságokkal elhíresült Heródes a Jonatán-féle régi erődöt királyi rezidenciává alakíttatta.
Heródes halála után (i. e. 4) a rómaiak egy helyőrséget állomásoztattak Maszadán. Krisztus után 66-ban a zelótáknak nevezett fanatikus zsidó csapatok, élükön Menahem nevű parancsnokukkal elfoglalják Maszadát. Néró utasítására Vespasianus Júdeába sietett három légióval, és 70 augusztusának végén a rómaiak bevették Jeruzsálemet.
A főváros után sorra kapitulált a többi erődítmény és település, mígnem 73-ban már csak Maszada tartott ki, ahol akkor Eleázár ben Jáir, Menahem rokona volt a várkapitány. Katonai esküje kötelezte: a várat nem adhatja fel, noha a védők száma (a családtagokat is beleszámítva) az ezret sem érte el. Időközben Lucius Flavius Silva lett Júdea katonai kormányzója.
Minden haditechnikát bevetett az erődítmény elfoglalására, de a védők elszántsága egyre nőtt. Adjuk át most a szót Josephus Flaviusnak, a latin Rómában élő, és görög nyelven alkotó zsidó történetírónak: „Vitéz bajtársaim! Már régóta szilárd elhatározásunk, hogy sem a rómaiaknak, sem másnak nem hódolunk meg, csak az Istennek, mert ő az igazi és törvényes ura az embernek.
Bizonyosan tudjuk, hogy holnap az ellenség kezére kerülünk. De most még kedveseinkkel együtt szabadon választhatjuk a nemes halált. Amíg szabad a kezünk és markunkban a kard, tegyük meg a legszebb szolgálatot, amit megtehetünk. Haljunk meg úgy, hogy nem hajtjuk fejünket az ellenség igájába, feleségeinkkel és gyermekeinkkel szabad emberek módjára hagyjuk itt az életet!
Kötelességünk volna már nevelésünk alapján példát adni másoknak, hogy szívesen vállaljuk az önkéntes halált. Ezt parancsolják törvényeink, ezért rimánkodnak feleségeink és gyermekeink; Isten rótta ránk ezt a kényszerűséget, a rómaiak épp az ellenkezőjét akarják: hogy egyikünk se haljon meg a vár eleste előtt. Siessünk tehát, keserítsük meg győzelmük remélt ízeit, hadd fogadja őket itt hősiességünk csodája és a megdöbbentő halál!” – szól Eleázár a társaihoz, Flavius A zsidó háború című munkájában.
Tőle tudjuk, hogyan ölték meg a férfiak családtagjaikat, majd sorozatos sorsolás útján eldöntötték, hogy ki legyen az utolsó tíz, majd a legutolsó, aki kilencüket megöli és ezután elköveti a legnagyobb bűnt, amit zsidó elkövethet: öngyilkos lesz. A eseményeket Josephus Flaviusnak utólag két nő mesélte el, akik az egyik, sziklába vésett víztartályban bújtak el öt gyermekükkel, és akik túlélték az ostromot. Itt ér véget a hajdan lejegyzett történet, és innen folytatja Horváth László Imre, mondhatni zökkenőmentesen.
A rómaiak által Maszadában hagyott helyőrség és a túlélő nők továbbgondolt meséjéből nemcsak mindaz kibontakozik a visszaemlékezések révén, amit fentebb leírtam, hanem már-már felfoghatatlan tér- és időbeli távolságokra is visszanyúlnak a szálak, míg végül véren, szerelmen, bosszún és megbocsátáson át fény derül a legrejtélyesebb szereplők kilétére is.
Horváth László Imre: Helyőrség Maszadában. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2018.
