A Suttree című, részben önéletrajzi regényben megjelenik a Cormac McCarthy stílusát jelző összes fordulat, közülük is talán a legjellemzőbb, miszerint a mesélés közben, akár a mondat kellős közepén olyan hirtelen ránt le (vagy fel) az irodalom mélyére (vagy magasára), hogy csak úgy kapkodunk levegő után („A villanydrótok kicsit megereszkedve nyúltak oszloptól oszlopig, és a magány úgy ült a gyomrában, mint egy tojás”, vagy: „Amikor végzett, gyöngyöző párarobbanással kiöntötte a vizet a raktár tűzforró falához, nyomában futó szivárvány”), illetve az a visszafogott, szárazságában már-már elegáns hang, amellyel a legnagyobb kegyetlenségeket és legnagyobb szenvedéseket is úgy tudja elmesélni, ahogy senki más, és legfeljebb ennyire enged az „érzelgősség” csábításának: „De az emberi nyomorúságnak nincsenek korlátai, és a dolgok mindig lehetnek rosszabbak, csak Suttree ezt nem mondta ki.”
A történet szerint Cornelius Suttree jó családból származik, de valamilyen oknál fogva otthagyja szüleit, családját, és horgászként él az elképesztően koszos Tennessee folyó partján, Knoxville-ban. Egy rozoga lakóhajón (amelynek a fenntartó hordói visszatérőmotívum-természetükön túl is fontos szerepet kapnak) tengeti napjait, és majdnem hétszáz oldalon keresztül arról olvashatunk, mi történik vele.
Nem történik semmi különös, mégis letehetetlenül izgalmas és nyomasztó könyvet kap az olvasó: a társadalom peremén élő emberekből kerül ki a baráti köre, velük beszélget, iszik és dolgozik, ha muszáj, kilengései nincsenek, teljesen reménytelen minden (azt hiszem, egyetlenegyszer van szó róla, hogy elégedettnek érzi magát – de akkor sem boldognak).
És mégis egy élmény olvasni: nemcsak azért, mert a fent már említett stilisztikai eszköz gyönyörrel kecsegtet, és a történések rögzítési pontjainál olykor-olykor, a legváratlanabb pillanatokban olyan irodalmi finomságok feselnek fel, hogy az ember leereszti a könyvet gyönyörűségében, hanem azért is, mert mint minden teljességre törekvő nagyepikai mű, ennek is sikerül megkreálni a leírt világ pontos képét. Cormac McCarthy semmit nem bíz a véletlenre, szívósan, kitartóan és szinte egykedvű profizmussal mutat meg mindent, de mindent, ami az életet Knoxville és környékén jellemzi.
És hogy mi jellemzi? A totális reménytelenségen túl kegyetlenség, sivárság, torzulások, durvaság, lelketlenség és kosz, elképesztő mennyiségű mocsok. Amennyi szemetet ebben a könyvben eldobálnak, attól egy természetvédő infarktust kapna, és ahányszor megjelenik benne a folyó, a szerző sosem mulasztja el hangsúlyozni: mocskos, olajos, szemetet, hullákat, műanyagot, azonosíthatatlan dolgokat sodor, büdös, nem lehet benne csónakkal úgy haladni vagy úszni két métert, hogy valami gyanús anyagba ne ütközzön az ember (ennek ellenére csónakáznak rajta és úsznak benne).
Helyenként hihetetlenül nehéz szöveg (mint mindegyik McCarthy), ezért külön kiemelném Greskovits Endre műfordítót (mint a többi McCarthy-könyv fordítóját is), akinek például az Utolsó letérő Brooklyn felé című kötet magyar változatát is köszönhetjük.
Az egész hihetetlenül filmszerű (nem csoda, hogy a szerző könyvei rendre filmként végzik), bár nem történik annyi minden benne, amivel egy filmet meg lehet tölteni – vagy ha igen, akkor az inkább valami kísérleti film lehetne, egzisztencialista felhangokkal.
Mint a könyv hősei vagy antihősei, az olvasó is folyton azt várja, történjen végre valami, de alig mozdul itt a levegő, nem marad más, mint az elképesztően pontos leírás, a megrészegedés fokozatainak a bemutatásától egy döglött patkány vagy a beköszönő, rettenetesen hideg tél aprólékos rajzán keresztül az emberek mogorvaságának és egykedvűségének ábrázolásáig, amelynek megélése közben mintha nem is tudnának reflektálni magukra, csak vannak, szinte soha nem beszélnek arról, miért ilyenek, és lehetne-e tenni valamit ellene.
Ráérős regény, amelynek minden sora élmény. Ginsberg Üvöltésének párja prózában. Nyomasztó remekmű, olyan alkotás, amelynek minden szava, minden leírása, minden kisebb és nagyobb egysége a rosszról és a rusnyaságig terjedő csúnyáról szól, de kellő távolságból szemlélve egy csodálatos nagy mű rajzolódik ki, amely valahol mégiscsak: szép.
Cormac McCarthy: Suttree. Fordította: Greskovits Endre. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2018.
