Partium, Bánság – aligha van gazdagabb föld, mint ez a pántlika a román–magyar határszél mentén. Gondoljunk csak Szatmárnémeti fiaira (Dsida Jenő, Kovács András Ferenc), de szemhatárunkba bevesszük Nagykárolyt (Kaffka Margit), Koltót, Petőfi és Júlia szerelemkastélyát, Nagybányát (Németh László), Sződemetert (Kölcsey Ferenc), Margittát (Horváth Imre), Nagyváradot (Szent László, Vitéz János, Ady és Léda), Nagyszalontát (Arany János, Zilahy Lajos, Sinka István, Kenéz Ferenc), Aradot (Tóth Árpád, Kuncz Aladár, Jávor Pál), Nagyszentmiklóst (Bartók Béla) és Temesvárt (Klapka György, Kiss Ernő, Kós Károly). Micsoda bőség!
Páskándi Géza (1933–1995) az első Forrás-nemzedék – a második világháború utáni erdélyi irodalom új irányzata – nagyjai közé tartozott, akik munkássága nélkül szinte értelmezhetetlen a mai irodalmunk. Páskándi szinte gyerekfejjel kezdett el írni Szatmárnémetiben, 16 éves korában alkalmazták újságírónak Bukarestben, az Ifjúmunkás és az Előre szerkesztőségében.
Írói pályája jól alakult, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemre is járt, ám 1956-ban, a pesti események hatására reformterveket szövögető diákszervezet jött létre Kolozsvárott. Páskándi a szabályzathoz néhány kiegészítést küldött be a vezetőségnek, ezért a Securitate letartóztatta, és hat évre ítélték. Szamosújváron raboskodott, utána a román gulágon, Brailán, a Duna-deltában végzett kényszermunkát.
A líráját sem kímélték. Piros madár (1957) című első kötetét visszavonták, bezúzták. De markáns, karakán személyiségét nem törte meg az infernó, gondolatban írt, fejében raktározta el verseit, prózai szövegeit, filozófiai eszmefuttatásait, köztük a híres Nyulak miatyánkja sziporkázó miniatűrjét: „A nyulak Miatyánkja rövid, / az ámen előtt lelövik: / Bokrot ugrom Miatyánk, / Nincsen időm nagy imára, / Jön a vadász Miatyánk./”
Forrás: MMA
A hat év börtön, rabtalicskás élet után kényszerlakhelyet jelöltek ki számára Bukarestben, hogy ütésközelben legyen. Páskándi lassan, araszolgatva, vasszorgalommal ismét visszakerült az irodalomba, lektorrá küzdötte fel magát, a Kriterion Könyvkiadó nélkülözhetetlen munkatársává vált, s Kolozsváron az Utunknak meg a Korunknak írt.
De egy büntetett előéletű magyar író nem élhetett nyugodtan Romániában, minden lépését figyelték, ezért 1974-ben átköltözött Magyarországra. Ott tudták, kicsoda, megbecsülték, a Kortárs szerkesztője és a Nemzeti Színház dramaturgja lett, díjakat is kapott.
Páskándi folytatta az Erdélyben elkezdett munkáját, a szürrealista, avantgárd, népi gyökerű költészetet. Mindezt a sokrétűséget a filozófia tartotta össze, ezért el is nevezte abszurdoidnak azt a műfajt, amelyet teremtett.
Novellái inkább nyelvi szövegek, de mégis alkalmasak az eseményesítésre; Weisskopf úr, hány óra? írásából filmet is készítettek Hány az óra, Vekker úr? címmel. Azonban feltételezem, hogy az olvasók leginkább a drámáit ismerik. A Vendégség című színművében (1970) a bolsevista világ rákfenéje tombol. A besúgókkal érték el az államvédelmi rendőrség vérebei, hogy mindenki félt mindenkitől, hogy senki nem bízott senkiben, hogy ellensége lett apa a fiának és így tovább.
Természetesen mindezt csak parabolában írhatta meg, Dávid Ferenc 16. századi prédikátor és vallásalapító házába telepítenek egy olasz származású teológust, Fausto Socinót, aki a mester minden moccanását figyeli, és küldi (fel)jelentéseit az udvarnak, a fejedelem ármánykodó orvosának, Blandrata Györgynek. Minden néző tudta, hogy nem a középkorról, hanem Románia, ezáltal Kelet-Európa örökké jelenkorú állapotáról van szó.
Páskándi Gézáról
május 25-én, 18 órakor emlékeznek meg a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Az eseményen részt vesz Páskándiné Sebők Anna, Láng Gusztáv irodalomtörténész, Szakonyi Károly író, valamint közreműködik Sziklai Anna versmondó, Rubold Ödön színművész és Antal Gábor zongoraművész. Az est házigazdája Havas Judit.
