A régi fotók szerelmese vagyok, a mai napig nem tudtam megbarátkozni a mindent elárasztó színes fényképekkel. Egyesek életük, szeretteik, sőt környezetük minden mozzanatát rögzítik, és mázsányi fényképalbum nézegetésével vagy a képernyőn végeérhetetlenül pörgetett pillanatfelvételek sorozatával fárasztják az ismerőseiket, akik persze egy idő után átváltanak a saját albumaik vagy a saját képernyőjük mutogatásába.
Az Apponyi Geraldine, Magyarország fehér rózsája, albán királyné – Emlékezések (1915–2002) című fotókiállítás képei a bizonyíték arra, hogy egy ember és környezete jól megválasztott fényképei milyen biztonsággal tudnak végigvezetni egy életúton. Apponyi Geraldine kislányként, kiskamaszként, ifjú társasági hölgyként, menyasszonyként, királynéként, anyaként… Apponyi Geraldine feleségként, nagymamaként… Apponyi Geraldine síremléke Tiranában. Mindezek a fotók a fehérvárcsurgói Károlyi-kastély gyönyörű termeiben felsorakoztatva, bőséges kétnyelvű (magyar és angol) magyarázó felirattal ellátva. Történelemlecke 1915-től 2002-ig. Egy hagyománytisztelő és mégis ízig-vérig modern nő rendkívüli életútja.
A sajnálatosan rövid ideig, mindössze március 4-ig látogatható kiállítást kedden délben őexcellenciája, Arian Spasse, Albánia nagykövete nyitotta meg.
Tőle idézek szabadon pár mondatot. A nagykövet úr szerint, ha albánokat kérdezünk, mit tudnak Magyarországról, egyesek közülük Hunyadi Jánost nevezik meg, mások Puskás Ferencet, megint mások az édes tokaji borokat említik. De mindenki tud Geraldine királynéról. (Ezzel én is így vagyok, Szkander bég után azonnal az jut eszembe az albánokról, hogy első királynéjuk magyar volt.)
De nem ez a kijelentés az, amiért igazán jó szívvel hallgattam a megnyitó szavait, hanem mert igazolták az észrevételemet. Ugyanis korábban érkezve az ismét régi fényében pompázó, kívül-belül helyreállított kastélyba, volt időm végignézni a kiállítást. És körbeérve ugyanazt fogalmaztam meg magamban, ami egy fél óra múlva elhangzott: hogy Apponyi Geraldine életében két igazán csodálatos esemény volt: az esküvője és a halála, vagyis hogy élete végén hazatérhetett fogadott népéhez. A két dátum – 1938 és 2002 – közrefog egy életet, amelyet a férjének, a fiának és az albán népnek szentelt úgy, hogy magyarságáról sem feledkezett meg soha.
A megnyitót egy történelmi dokumentumfilm vetítése és Joséphine Dedet 2017 decemberében az Európa Kiadó által újra kiadott életrajzi könyvének dedikálása követte. A lebilincselő, személyes hangvételű, ám komolyan dokumentált mű letehetetlennek bizonyult, az éjszaka el is olvastam. De ez már egy másik történet.
A kiállítás Fehérvárcsurgón a kastély háziasszonya, Károlyi Angelica (aki egyben a Károlyi József Alapítvány lelke is) ötlete nyomán valósult meg. Nézzék meg, ha tehetik!