Mindennek alapja a bravúros rajztudás. Ahogyan a művész, akár az életpályára vagy az életműre vonatkozóan, hozzátesz az archoz vagy elvesz belőle, abban tudás van, műveltségélmény van, mi több: invenciós karakterizálóképesség. Szilágyi Domokost például a hajdani Igaz Szó főszerkesztőjéhez, Hajdú Győzőhöz (is) szóló fullánkos kérdéssel jellemezte – „Egyedem-begyedem, tenger tánc, / hajdú sógor, mit kívánsz?” –, Kányádi Sándort pedig a Kacsó Sándor sírjánál mondott visszafojtott szavak mellett azzal a kalappal, amelyet – vers szól róla – a nagyszalontai Arany János Múzeumban a kései utód a fejére próbált.
Ezek azok a „járulékos”, a karakterizáló vonalat beszédessé tevő elemek, amelyek nélkül nincs (vagy nem nagyon van) igazi arckép. Minthogy az íróhoz a legközelebbi hozzátartozói a szavai, a festő- és grafikusművész bőven él eme rajzi elemet kiegészítő „toldalékok” bemutatásával, akár kalligrafikus háttérként, akár előtérbe állított bevezetőként. Látta-e valaha is valaki az Illés szekerén és a Párisban járt az ősz poétáját ilyen égnek álló hajjal? A magyarázatot az ideemelt vers, a Héja-nász az avaron adja, vagyis mintha az égő fiatal a szerelmi ágyból ugrott volna ki. De Áprily Lajos feje fölött is ott lebeg az A Fejedelemhez című vers komor méltósága: „Te vonsz majd minket végső számadásra. / Te hallgass meg, ha végzetünk siket.”
Déry Tibor leheletfinom, ködbe vesző fizimiskájának a fölidézéséhez egyetlen regénycím is elég (A befejezetlen mondat), amely folttal takarva szinte hajkorona lesz a tar koponyán, míg Gellért Sándor, a mikolai költő és műfordító portréja azzal a szövegáradással válik hitelessé, amelyet – más egyéb mellett – az önmagáról mondott szavai képeznek.
A gondolkodó Kodály Zoltán feje, bravúros grafika, a népművészeti (hímzéses) elemekkel zsúfolt háttérből ugrik ki, Madách Imre pedig az üres fehér lapon – alatta a drámai költeményére utaló megannyi figura – szinte lebeg. A fekete kolostort író Kuncz Aladár arcának megkettőzése a franciaországi nem könnyű lakozás élő-holt valóságára utal, s Bartók és Lászlóffy Aladár művészetének bonyolultságát ugyancsak jól adja vissza a mindkét lapon alkalmazott „űrbéli, kozmoszbéli” zsúfoltság.
Ám a Magyar Írószövetség klubtermében rendezett kamarakiállításon nem csupán híres emberek portréi szerepelnek. Ha ezeken a grafikákon az arcba álmodott lélek is fontos szerepet játszik, hogyne volna hangsúlyos a „névtelenek” arcának festői elemekkel való, a műfajból szinte más irányba mozduló rögzítése! Jobbára az olaj-vászon képekről van szó. Az Olvasó nőnek, a Barátnőknek és a Fekete nőnek is, ez utóbbi jóval túlmegy a szokásos arcképen, súlya van. Az akrillal készített Portré különlegessége – a megcsonkított arc nem más, mint a fájdalom arca – ugyancsak kiemelendő.
Érdekes akvarell-tájvariációk is láthatók a tárlaton, de a festőecset kalandja akkor hasít igazán mélybe, ha a képvalóság pszichikai tartalmakkal bővül.
Kell-e jellemzőbb megnevezés a tárlat sokszínűségére? Paulovics László kitárulkozó lélek.
A kiállítás április 27-ig látogatható a +36-1/322-8840-es telefonszámon előre egyeztetett időpontban.