Nagyszabású és nyugtalanító disztópikus regényt írt Bene Zoltán Áramszünet címmel. Nem csupán korunk aggasztó problémáira reflektál szinte szimultán, hanem markáns képet rajzol az emberi természetről, a várható jövőről egyaránt: „2030. március 5-én egy különösen erős napkitörés történhetett, amely csaknem valamennyi, Föld körül keringő műholdat működésképtelenné tette. A földi kommunikáció szinte azon nyomban megbénult.
Két nap múlva minden valószínűség szerint újabb, még erősebb kitörés és kilövellés következett, amely olyan hatással járt a Föld egy részére vagy talán egészére […] mintha erre a monumentális területre elektromágneses impulzus fegyvert dobtak volna: csaknem valamennyi elektromos eszköz megjavíthatatlanul tönkrement, a villamos hálózatok összeomlottak. 2030. március 7-én a Föld bolygó igen nagy hányadára […] elérkezett a sötétség kora; egyúttal visszatért az az éra, amelyet Hobbes az emberiség eredeti állapotának nevezett és úgy írt le: homo homini lupus – ember embernek farkasa.”
A kötet elbeszélője és főszereplője, egy ötvenkilenc éves férfi egy fiatal lánnyal próbál Szeged környékén menekülni a kibontakozó kataklizma elől (amelyet például Umberto Eco is leír Roberto Vacca könyvére hivatkozva Az új középkor című tanulmányában), természetesen sikertelenül, illetve sokáig sikertelenül.
A disztópikus regények és filmek, történetek közös problémája az, hogy miután a szerzők kellő fantáziával leírják, hogy alakult át az élet bizonyos világégések után, és egy sort szörnyülködnek azon, milyen rettenetes lett az ember (vagy már addig is az volt, csak a civilizáció lekopásával ez kritikus szintre erősödött), akkor nemigen van már mit írni.
Történet kell, valamerre való haladás, hiszen azért regény a regény. Ezt a dilemmát Bene Zoltán különböző trükkökkel oldja meg, küszöböli ki ideiglenesen – például beiktat egy második történetszálat a könyvbe, amely az elbeszélő hajdani naplóiból áll össze, és látszólag csapongva, meglehetősen szabadszájúan előkészíti a zárlatot, másrészt hosszú oldalakon keresztül elmélkedik (vagyis „elmélkedteti” a szereplőit) arról, hogy miként jutott ide az emberiség, mi vezetett ahhoz, hogy egy viszonylag egyszerű katasztrófával sem tud megbirkózni. (Néhol – és ez az egyetlen nagyobb problémám a kötettel – meglehetősen életszerűtlen, amint a menekülő szereplők megállnak, és hosszan meg okosan, no és ugyanazon a száraz, analitikus hangon elbeszélgetnek, megosztják egymással a gondolataikat a gazdaságfilozófiától kezdve a modern kori népvándorláson keresztül a metafizikáig – jórészt mindenről.)
Bene Zoltánnak nagyon határozott válaszai vannak a felmerülő kérdésekre, és ezeket nem rest kimondani: a nyugati civilizáció irtózatos mértékű szekularizációja oda vezetett, hogy a közösségi érzés és a közösségért való tenni akarás kihalt az emberekből, és a kataklizma után képtelenek megszervezni az életüket, újragondolni a társadalmat, mivel már sem a család, sem a nemzet, sem a kisebb-nagyobb másféle közösségek nem tudnak működni – egészen pontosan az emberek elfelejtették, hogyan működnek ezek, hogyan lehetne működtetni őket. Így aztán csak vándorolnak, elmélkednek, vitáznak, és áldozatai a szervezettebben működő hordáknak vagy egy-egy új és siralmas kimenetelű társadalmi rendet meghonosítani próbáló csapatnak (amelyeken – és ez remeklés a szerző részéről – mindig mutatkoznak a bomlás, az őrület jelei: mintha az emberiség megmaradt része nem tudna szembenézni az ember mivoltával, a társadalmi berendezkedés szükségszerűségével, ha nem kapkod mindenféle ezoterikus gondolat után).
Maga a szerző sem talál kiutat, illetve a kiút a mese irányába viszi el a történetet – az áramszünet bekövetkezte előtt egy titokzatos és gazdag jótevő emberei koldusnak öltözve járták a vidéket, hogy megtalálják azokat az igaz embereket, akiket majd megmentenek és a Menedék nevű helyre visznek. Jól mutatja ez, hogy teljesen valószerűtlen valamiféle racionális megoldás, csak az ima marad és a remény, mondhatni.
Természetesen itt – terjedelmi okoknál fogva – csak a legfontosabb és összefüggő cselekményszálat mutathattam be: a kötetnek azonban számtalan erénye van, kezdve attól, hogy a posztmodernt ironikusan megbökő módon szerepel benne Bene Zoltán is (talán így távolítva el a vádat magától, hogy az egyes szám első személyű elbeszélésmód a szerzőt magát fedi), hihetetlenül szerteágazó és jól megírt kis történetek, emlékezések szerepelnek benne, nyelvileg is sokrétű szöveg (kivéve a viták már említett azonos hangját), és a szegedi azonosságtudatnak, a szegedi lokálpatriotizmusnak olyan gyönyörű megnyilvánulásaira bukkanhatunk, amilyenekkel ritkán találkozik az olvasó.
Bene Zoltán: Áramszünet. Kortárs Kiadó, Budapest, 2018.
